Fekete, fehér

Emberek, csak emberek (MTI Fotó: Czeglédi Zsolt)

Niggerek, férgek, állatok...a menekülők sokféle jelzőt kapnak egyes honfitársainktól. A jószándékú magyarok persze (joggal) fölháborodnak ezen, és ők is minősítenek: gyökerek, ostobák, taplók, nácik azok, akik menekültellenesek. Pedig ők is csak emberek, épp úgy, mint a menekültek, fehérek feszülnek feketéknek, őrület, hogy újra számít a bőrszín. A menekültek feltehetően olyan traumákon mentek keresztül, ami egy életen át elkíséri őket. Apám tíz volt, amikor falujuk körül záródott a budapesti ostromgyűrű és hónapokon keresztül hol az oroszok, hol a németek uralták a környéket. Szentestén gyújtóbomba égette porig a házukat, a harcok csitultával halott német katonák között ment az erdőbe egyedül a nagyszüleihez. A mai napig erről beszél, egyre többet, minden alkalommal, amikor találkozunk. Pedig már nyolcvankettő. De azok, akik fröcsögve gyűlölködnek, szintén traumákat hordoznak magukban, csak éppen fogalmunk sincs arról, milyeneket. Egészséges ember nem így viselkedik. Így azok viselkednek, akiket megnyomorítottak. Akit szeretetben neveltek, nem gyűlölködik. Talán még segít is, ha teheti. Ez nem pénz, hanem hozzáállás kérdése. Akit otthon vertek, az iskolában megaláztak, arra tanítottak, hogy a zsidó és/vagy cigányok miatt csúszik egyre mélyebbre, az képtelen mást látni a vele szembekerülő cigányban és zsidóban, mint szemét ellenséget, nyomorúságának okozóját. Akinek az apja piált, az anyja ordenáré volt, ezt a viselkedésmintát viszi tovább. És adja majd tovább a gyerekeinek is. Ne legyenek illúzióink, a magyar társadalom sem képes megvédeni a gyerekeket. Ki mit hoz otthonról, azt adja tovább, az iskola alkalmatlan ezeknek a problémáknak a kezelésére. Olyan indulatok feszülnek egymásnak, hogy előbb-utóbb kirakatbetöréses. lámpavasra lógatós balhék lesznek, ha továbbra is az erőszakos visszafojtás útján járunk. Senki nem akar megérteni senkit. Az igazi nyitottság nem az, hogy elfogadjuk a zsidókat, romákat, melegeket. Az igazi nyitottság az, ha mindenkit elfogadunk és megpróbáljuk a számunkra teljesen idegen nézeteket hirdetőket is megérteni, mert csak ez lehet a kulcs a másik felé. Ha fölháborodom azon, hogy a szomszédom menekültellenes és magamat felsőbbrendűnek érezve megvetem ezért, tulajdonképpen saját magam toleranciahiányát bizonyítom. Lehet, hogy csak meg kellene hallgatnom a félelmeit, megértenem a belesulykolt kormánypropaganda okozta bizonytalanságát, hogy félti, amit elért, legyen az sok vagy kevés, hogy a gyerekeiért aggódik, hogy nem ismeri azoknak a kultúráját, akik hozzánk menekülnek, ezért inkább elutasítja őket. Ha én nyitottan fordulok felé, talán ő is meghallgatja az érveim. És még az is lehet, hogy megváltoztatja a nézeteit.

Bevallottan náci, gyaníthatóan szociopta

Ha a gyereket gyűlölködésre tanítják, sosem lesz boldog

Tíz éves és úgy beszél náci meggyőződéséről, mint egy felnőtt. Utálja a zsidókat, arabokat, és úgy összességében a bevándorlókat. Ja, és a cigányokat kiemelten. Ennek naponta issza meg a levét egy bolgár-roma gyerek, akit ahol tud, bánt - szóval és tettel. Egyszer nekem is beszólt, hogy remek az akcentusom. Megköszöntem. Azonnal replikázott, hogy csak ironizált. Csípőből válaszoltam, hogy én is. Szóval csak tíz éves és már egy magatartászavaros gyerekek iskolájában utálja a világot, ő, aki tiszta német (jelentsen ez bármit is, gondolom, árjának tartják magukat). Ehhez képest apa spanyol, anya orosz, ő maga pedig ír keresztnévvel gyűlölködik. Az apja természetesen szintén náci (erről írtam már itt), szoktak erről otthon beszélgetni. És tanítsanak bármit az iskolában, nem hisz belőle egy szót sem. Az ő dédnagymamája jobban tudja, hogy volt  a  második világháborúban. Hát úgy volt, hogy Hitler jól csinálta. Kellene újra valami hasonló.
Még mindig csak tíz éves: jobb kéz magasba lendül, ballal Hitler-bajuszt imitál.
Nagyjából az egész - amúgy sokat látott és tapasztalt - tantestület kikészül tőle naponta. Merthogy nem csak náci, hanem szociopata is. Csak azzal foglalkozik, hogyan ugrasszon egymásnak gyerekeket, remekül manipulálja őket, de ugyanúgy a felnőtteket is. A szüleit simán megvezeti, soha nem hibás semmiért. Persze, hogy az iskolában is a migráns hátterű gyerekek tehetnek mindenről. Addig provokálja, piszkálja a többieket, míg kitör a balhé. Az első cirkuszhoz elég tíz perc reggel, de volt már, hogy az iskolabuszból üvöltve és verekedve szálltak ki miatta. Ha kap egy maflást valakitől (amit rendszerint meg is érdemel), úgy visít, mint akit ölnek. Pillanatok alatt kifigyeli, kinek mi a gyengéje és ott támad. Addig megy tovább, míg célt nem ér. A felnőtteket pont ugyanolyan nyugalommal szidalmazza, mint a gyerekeket. Tőle tanultam az összes káromkodást és szitokszót. Ha az érdeke éppen úgy kívánja, bocsánatot kér, aztán néhány perc múlva megy minden tovább. A fantáziájában naponta öl, mutatja is, hogyan szurkál halálra egy méretes késsel valakit. Remek szélsőjobbos politikus lesz belőle, ha addig agyon nem csapja valaki. Mindenkit megvezet, állandóan ő van a középpontban, az ostobák fölnéznek rá és utánozzák, remekül irányít és manipulál. Okos, intelligens és gonosz. Még soha nem láttam hozzá hasonlót. Az osztálytanítója naponta sír miatta, de más tanárnőkénél is eltörött már a mécses. Engem is kóstolgat, de - liftezzen bármennyire is a gyomrom az idegességtől - nem mutatom ki az érzéseim. Amúgy engem - állítólag - dicsér otthon, de persze azért velem pont olyan szemét, mint mással. Még csak tíz éves, de egy felnőtt indulatai, kérlelhetetlensége, rosszakarása és megrendíthetetlen náci világnézete szorult belé. A hétvégén Brandenburgba költöznek, iskolát vált, de biztos vagyok benne, hogy hallani fogunk még róla.

Találkozásom egy nácival

A világ sosem változik, az erőszak belénk van kódolva

A kollégáim már régebben mondták, hogy az egyik legproblémásabb gyerek apja náci. Mondjuk a gyerek (10 éves) többször is erre utaló tirádákat zengett az ebédlőasztalnál, szóval nem volt nehéz elhinni, hogy otthon hall egyet s mást. Röhögtem is magamban, hogy milyen érzés lehet apukának látni: az egyetlen fiacskája közelében csak úgy nyüzsögnek a külföldiek, akik, ugye minden rossznak okozói: a napközi vezetője török, én meg magyar vagyok. Apuka iránt amúgy alanyi jogon eddig is ellenszenvet éreztem, hihetetlen agresszió ült a szemeiben. A pasi egy visszafojtott görcs volt, valahányszor megjelent. Ma délben, amikor a gyerekek az utolsó óra után jöttek le a napközibe, az egyik kisfiút szárnyai alatt melengetve (képzavar) kísérte le a tanárnőt, mert megint balhé volt a harmadik osztályban. Na, ja, kezelhetetlen gyerekek gyülevésze ez az osztály, az a csoda, ha nincs balhé. A nácinak titulált apuka drága kicsi fia vágott egy széket az osztálytársához, majd küldte el a tanárnőt melegebb éghajlatra. Én utána csak arra figyeltem föl, hogy Momó, az én kis bolgár patronáltam rohan ki az udvarra, emlegetett apuka rémes gyerek  meg utána. Mint kiderült, ollóval az ujjai között, miközben azt üvöltötte, hogy "megöllek". Momót kitessékeltem a kapun, hogy menjen már haza, a másik gyereket pedig a napközibe tereltem. Nem volt egyszerű, én is kaptam némi verbális gyalázást, de már föl se veszem. Délután az apja jött érte, ezt azért el kellett mondanom neki. Az első mondat után az apa üvöltve fordult a gyerekhez, majd hozzám, és majdhogynem megkérdőjelezte, amit mondtam. A gyerek szintén üvöltve tagadott, ő ugyan semmit sem csinált. Elég fura helyzet volt. Apuka szemével éppen engem gyilkolt, a gyerek tovább üvöltötte, hogy semmit sem csinált. Apuka még följebb srófolta a hangját, hogy mi a fene van itt, már délelőtt fölhívták őt az iskolából, hogy széket dobált a gyereke, meg sértegette a tanárnőt, most meg ez az ollós eset. Én lassan kiestem a szerepemből, már bántam, hogy egyáltalán szóba hoztam, ez az ember ugyan nem lesz partnere az iskolában semmiben. A gyerek végül töredelmesen bevallotta, hogy tényleg minden úgy történt, ahogy mondtam, én lányos zavaromban elrontottam egy igeragozást (hülye németek), erre az apa a tőle telhető legnagyobb gúnnyal javította ki a gyerekhez fordulva. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy melyik ige múltidejét rontottam el, szóval a stressz mégsem jó tanító. Mindegy is, a papa elment a napközi vezetőjéhez panaszkodni, aki jól helyretette. Egy török, egy németet. Én pedig még egy ideig elméláztam azon, hogy basszus, sosem fogom tudni németül olyan jól megoldani ezeket a helyzeteket, mint magyarul. Még családsegítő koromban az egyik új kuncsaft pénzt szeretett volna tőlünk valami piacozós kezdeményezéshez. Mondtam neki, hogy OK, de vannak azért feltételeink. Nos, ez nem tetszett neki, fölpattanva fenyegetett, topogott, hogy mindjárt nekem támad. Én is fölpattantam és magas C-n magyaráztam el neki, hogy mégis mit képzel. Legközelebb mélyre hajolva, kezétcsókolommal köszönt. Hiába, van, aki csak az erőszakból ért. Mint ez az apuka, aki nem is tudom, miért csodálkozik, hogy a fia sem tud más megoldást: szidni és ütni. Hát nem ezt látja otthon?