Összeomlás

Nem főnix, de madár

Attól félek ez most nem egy főnixmadár effektus és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az összeomlás után tudunk-e újraépítkezni. Hétfőn a tanárnő szigorúra vette a formát. Hónapok óta mondogatom, hogy következetlenül és pontosan kijelölt határok nélkül nem lehet dolgozni. A múlt héten szakadt el nála a cérna, szerintem későn. A fiataloknak tudniuk kell, meddig mehetnek el, és azt is, hogy milyen határokon belül mozoghatnak szabadon közmegegyezés alapján. Ha az iskola szabályzata tiltja a dohányzást, ez egyértelmű cölöp a kerítéshez. Mint ahogy az is, hogy leckét kell írni, holmit kell hozni és a tanítási órákon részt kell venni. Naná, hogy minden gyerek megpróbál a kötelességek alól kibújni. Én is ezt tenném, hiszen mennyivel érdekesebb a barátnővel törökül pasikról beszélgetni, videó-felvételeken röhögni, vagy éppen szórakozni a mellettem ülő sráccal. A fiúk mást sem akarnak, csak "Spaß haben" - azaz jól érezni magukat. Ha soha, semminek nincs következménye, akkor kezelhetetlenné válik a dolog. Én kifejezetten liberálisnak tartom magam az oktatásban is, de ez nem lehet egyenlő az anarchiával. Először ki kell jelölni a játékteret, meg kell beszélni a szabályokat és utána lehet csak játszani. Szerintem az sem üdvözítő, hogy egy évig nagyjából mindent lehet, utána egy pillanat alatt a széljárást megfordítva semmit. A tanárnő ma egy hosszú levelet írt (én ugye csak hetente két napot vagyok a suliban, ma szabad voltam), hogy totál kiborult. Tegnap tök jól ment minden, de hát ott voltam és a gyerekek felét átvettem, külön teremben voltunk. Ma egyedül maradt és nem bírt velük. Ráadásul Vasillal történt valami, de nem mondja el, mi a baj. Másik iskolába akar menni, pedig néhány hete még pont azért volt a padlón, mert a szülei el akartak költözni. Szerintem a szabályokkal van baja, azt hiszi, máshol sokkal szabadabban teheti azt, amit akar. Pedig dehogy...a mi sulink a jobbak közül való, kifejezetten liberális, laza. Ha bekerül egy harmincfős osztályba, ahol mindenki sokkal jobban beszéli a nyelvet (a legtöbben, ugye anyanyelvként), fölkötheti a gatyáját. És ő nem szereti a szoros köteléket. A bolgár-török lánykánk is bepöccent, állítólag úgy összeveszett a tanárnővel, hogy fogta magát és hazament. Szintén balhé volt Antonnal, Rule-val is. Nem dolgoztak, és amikor kiküldte őket a folyosóra (na, ennél nagyobb hülyeséget még nem láttam, ez nem más, mint a probléma elodázása), akkor ott folytatták és ezzel persze a többi osztályt is zavarták. Rule-nak az a legnagyobb baja, hogy kicsi - bármilyen ellentmondásos is ez. Nem tud megbirkózni azzal, hogy otthon felnőttként kezelik, a suliban pedig a sor végén áll. Persze, hogy úgy próbálja meg fölhívni magára a figyelmet, ahogyan csak lehet. Ha hülyéskedéssel, akkor azzal. Most azon agyalok, hogy milyen feladatokat lehetne adni neki, amiket szívesen megcsinál és amik révén kitűnhet a többiek közül. Az összeomlás megtörtént - nem csodálkozom, ez várható volt. Most, bármilyen nehéz is, meg kell próbálni fölállni a padlóról, kijelölni a ringet és nekiállni bokszolni. Sportszerűen, szabályok szerint. Ütünk is, kapunk is, aztán meglátjuk, mi lesz a végén. Jó lenne, ha a meccs végén mindenki nyerne.

Vasil modell szeretne lenni

Ő már csak ilyen

Pénteken lesz 14 éves. Bulgáriában született török fiú. Nagy lókötő, bűn lusta és nagyon intelligens. Elegánsan, holmi nélkül jár iskolába. De legalább jár. Leckét sem szeret írni, de hétfőn és szerdán, amikor ott vagyok mellette és a lelkére beszélek, mégis hajlandó megcsinálni. Más napokon egyelőre nem. De már dolgozunk az ügyön. Ma reggel "megfenyegettem", hogy minden nap elmegyek iskola előtt érte és összecsomagolom a holmiját, délután pedig hazamegyek vele és végigülöm, amíg leckét ír. Jót nevetett rajta, de mégis hazament a cuccáért. Szenzációs srác. Úgy volt, hogy költözik az egész család Berlinből, már jól meg is sirattam, de talán mégis maradnak. Remélem, hogy maradnak. Nagyon hiányozna. Múltkor, amikor a tanulás fontosságáról beszéltettünk, kifejtette, hogy semmi szüksége nincs rá, mert modell lesz. Felvilágosítottam, hogy a modelleknek nyelveket kell tudniuk, rengeteget utaznak és nagyon sokat dolgoznak. Szóval jobb lesz, ha belehúz és a német mellett az angolra is ráfekszik, illetve tanulja meg időben, hogy nem lehet linkeskedni. Mert csak a megbízható emberek maradnak meg a pályán. A butákat meg csak kihasználják, szóval tanuljon csak. Amúgy tényleg helyes fiú. Akár még modell is lehetne. Meglehet, néhány év múlva magazinok címlapjain látom viszont. :)

Megszakad a szívem

Erős gyökerek nélkül nem megy

Vasil ma reggel láthatóan dühösen, zavartan, pirosló szemekkel lépett be a kapun. Szokásával ellentétben rám sem mosolygott, látszott rajta, hogy valami trauma érte. A kabátja alatt csak egy atléta volt rajta, mint aki csak úgy hirtelen elrohant otthonról. Mellé szegődtem, de nem és nem és nem akart megszólalni. Szegény, még a szombati fociedzésen megsérült, azóta húzza a bal lábát, amivel nem hajlandó orvoshoz menni. Szívfacsaró volt látni, ahogy fölbicegett a lépcsőn szótlanul, magába fojtva bánatát. Szokás szerint körberaktuk a székeket a reggeli beszélgetéshez. Kiner moderált, ami annyit jelent, hogy mindenkit megkérdezett: hogy van, szeretne-e valamit elmesélni. Amikor hozzám ért, elmondtam, hogy szomorú vagyok, mert látom, Vasilt valami nagyon bántja és én nem tudom, hogyan segíthetnék rajta. Akkor nézett rám először Vasil. Amikor sorra került - számomra teljesen váratlanul - azt mondta, hogy igen, szeretne valamit elmondani: édesapja Berlintől 50 kilométerre kapott munkát, így az egész család hamarosan elköltözik egy számára ismeretlen városba. Teljesen kiborult (én is a könnyeimet nyeldestem, mert rettenetesen megszerettem őt), hogy végre Berlinben vannak barátai, jól érzi magát az osztályban, és itt kell mindezt hagynia. Borzasztó volt hallgatni, ahogy szűk szókincsével, erősen tört németséggel magyarázta, mennyire haragszik az anyjára, az apjára, mindenkire, amiért újra ez történik vele. Egyszer már otthagyta a barátait Bulgáriában, most pedig a berliniektől kell búcsút vennie. Igen, a gyerekeknek talán még rosszabb, mint a felnőtteknek: a döntést nem ők hozzák meg, sokszor nem is értik mi történik velük, csak összepakolják és elköltöztetik őket. Olyan egyszerű azt mondani, hogy a gyerekek gyorsan megszoknak minden új helyzetet. Pedig hatalmas traumákon mennek keresztül ők is. Vajon lesz-e megfelelő iskola abban a városban, ahová Vasilék költöznek? Lesz-e befogadó környezet, elég türelem, segítőkészség? Mi lesz ezzel a kiismerhetetlen, intelligens fiúval, akiben annyi kedvesség és szeretet van, de aki mégis olyan nehezen kezelhető? Fogják-e ott úgy szeretni, mint ahogy mi szeretjük?  Remélem igen. Szívből kívánom neki, hogy végre meglelje a nyugalmát és megkapja mindazt, amire szüksége van.

Neki csak a Kioszk marad...

Elvileg minden ember egyenlő, gyakorlatilag nem

Még nincs tizenhét, és már látni a sorsát: Dörnert fog készíteni és árusítani élete végéig. Nem azért, mert nem lenne többre képes. Azért, mert a bátyja is ezt csinálja. Azért, mert az apja is csak segédmunkás... Négy éve jöttek Bulgáriából Berlinbe. A hetedig osztályt végezte el. És, bármilyen hihetetlen, három évig úgy élt itt, hogy gyakorlatilag a lakást is alig hagyta el. Nem járt iskolába, tanfolyamra, nem szerzett barátokat. Németül sem tanult meg. Amikor egy éve elkezdett a Willkommen Klasséba járni, nagyon gyatra nyelvtudással érkezett. Valamennyit fejlődött, de a mai napig nehezen fejezi ki magát. Lassan szakmát kellene tanulnia, de nehéz számára megfelelő helyet találni. Már írtam róla korábban is, hogy egy fitneszstúdióban szeretett volna elhelyezkedni gyakornokként. Kínkeservesen találtam egy helyet, ahol halandóak voltak szóba állni velünk. A vezető azonban csak csóválta a fejét, amikor Kinerrel beszélgetett, látta, hogy bizony nehezen megy a fiúnak a kommunikáció. Kérte, hogy adjunk be pályázatot, csatoljuk hozzá a fiú bizonyítványait is. Hoppá! Ott álltunk a nagy kérdéssel: mit csináljunk a gyerek elveszejtett három évével? Nem tudunk arra az időszakra mit beírni. Megpróbáltuk eldugni és minél kevésbé látványossá tenni a hiátust, illetve a legmagasabb (hetedik) osztályos, bolgár nyelvű, cirill írással kitöltött bizonyítványt sem mellékeltük. Helyette csatoltuk a mostani féléves bizonyítványt. De hiába, nem kapta meg a helyet. Így marad számára a Kiosk és a Döner. Migráns sors. Persze valószínűleg még így is sokkal jobb élete lesz, mint lett volna odahaza. És talán a gyerekének már könnyebb lesz.
Ha nem kapja össze magát, Vasil is hasonló sorsra jut. A magát tizenhárom évesnek mondó (szerintünk azonban inkább tizenhat éves) fiú is Bulgáriából jött, de Kinerhez hasonlóan szintén török származású. (Amúgy az osztályban minden bolgár gyerek valójában török.) Nagyon értelmes, de óriási lókötő. Októberben csatlakozott a csapathoz. Nem könnyű motiválni. Sokszor az óra kellős közepén úgy dönt, hogy neki elege volt és mással akar foglalkozni. Ilyenkor nehéz visszacsábítani, de szerencsére eddig még mindig sikerült. Nagyon szeretem és ő is mindig kedves hozzám. Jókat nevetünk együtt, megbeszéljük - azzal a pár szóval, amit már ismer - milyen nehéz a német nyelv, és csodálattal nézi, hogy másfél év alatt én milyen jól megtanultam. Ilyenkor elmagyarázom/mutogatom/rajzolom/játszom neki, hogy ő, ha belehúz, még sokkal jobban fog másfél év múlva beszélni. Vasil mindig nagyon korán érkezik, általában már fél órával az iskola nyitása előtt vékony kis kabátjában kapuban ácsorog. Nem értjük, miért jön minden reggel ilyen korán. Nagyon meg szeretném már otthon látogatni, de a tanárnő (szerencsére) rákapott a módszeremre és velem akar jönni, így egy kicsit lassabban megy a dolog. Vasil az utóbbi héten egyáltalán nem írt házi feladatot. Észrevettem, hogy a holmijait sem viszi haza magával. Szerdán visszahívtam és hazaküldtem vele azt a fénymásolatot, amin az otthoni munka volt. A lelkére beszéltem, hogy készítse el a házit. És láss csodát! Megcsinálta. Iszonyatosan sok energiát kell egy-egy apró lépésbe befektetni, de megéri. Általában rettenetesen elfáradok, főleg mostanában, amikor már némettanárként (is) helyt kell állnom. A tanárnő számít rám, gyakorlatilag kétfelé osztjuk az osztályt és az egyik csoporttal én foglalkozom. Múltkor már óravázlatot is írtam, rendesen fölkészültem. Imádom ezt a munkát. Már régen nem éreztem ilyen jól magam, mint mostanában, az iskolában. Pedig ennyiféle problémás kamasszal tényleg nem egyszerű. De mégsem cserélném el semmivel.