Anton drogot árul?

Remélem, Anton csak zöldségeket beszél és nem keveredett semmibe

Rendesen magamra maradtam. A tanárnő szerdán már nyakig taknyosan jött a Pergamon Múzeumba. Merthogy oda látogattunk. Rule és Anton nem jöttek, mert már a múzeum szótól rosszul voltak. Mi, csajok nagyon élveztük, elég sokáig bóklásztunk a többezer éves faragványok, szobrok, ékszerek és miegymás között. Azért is volt fontos ide látogatni, mert ősszel több évre bezárják. Szóval szerdán még ott támolygott a tanárnő is velünk, de este már sms-ezett, hogy az orvos ágyba küldte, a hét maradék két napját oldjam meg, ahogy tudom. Csütörtökre már le volt szervezve egy látogatás egy fiatalokat segítő intézménybe. Oda elvittem a srácokat. Kivételesen egész normálisan viselkedtek. Anton viszont megint nagyon szomorú volt. Mostanában sokat beszélgetünk róla, mert egyszer-kétszer drogárusításról viccelődött, illetve, lehet, hogy nem is viccelődött. Nem tudjuk. Olyan naiv az a gyerek, és annyira sok fura alak él és  mozog Neuköllnben, hogy akár be is szervezhették. De hogyan lehetne ezt kideríteni? És akkor mit lehet tenni, ha kiderülne, hogy egyáltalán nem viccelt, tényleg belekeveredett valamibe? Két napja csak ezen jár az agyam. Ma reggel a suliban találkoztunk. Az igazgató persze örült, hogy nem kell a gyerekek felügyeletét megoldania, amikor bejelentettem, hogy ma én leszek velük. Hárman voltak mindösszesen: Rule, Pippi és a Majlinda, a koszovói albán lány. Rule és Majlinda nehezen jönnek ki egymással. Rule folyton provokálja, a csaj pedig rém agresszíven reagál. Monopolyzni kezdtünk négyesben, de Rule már az elején úgy fölbosszantotta Majlindát, hogy az ki akart szállni. Nagy nehezen meggyőztem, hogy játsszon velünk, akkor meg Rule lépett vissza. Rém dühös voltam, de mi hárman csajok játszottunk Rule nélkül tovább. Aki ezt körülbelül két percig nézte, aztán inkább mégis játszani akart velünk. A vége az lett, hogy két és fél órán át nyomtuk, Rule ronggyá vert mindannyiunkat, főleg engem, akinek a végén nemhogy egy vasa és semmilyen tulajdona nem volt, de még a banknak is tartoztam tízezer euróval. Egyébkét fantasztikusan érdekes volt játék közben megfigyelni a gyerekeket. Rule - akinek az apukája is hatalmas ügyeskedő - gátlástalanul vásárolt, kért kölcsön az elején, hogy a végén aztán mindenkit levegyen. Az utolsó körökben mást sem csináltunk, mint az ő ingatlanai után fizettük a bérleti díjakat. Azt is érdekes volt szemrevételezni, hogy amikor tovább akarta bosszantani Majlindát, intettem a kezemmel, hogy ne tegye, és nem könnyen, de visszafogta magát. Amikor pedig láttam, hogy sikeresen legyőzte a gonoszkodási vágyát, szintén a kezemmel és a szememmel jeleztem neki, hogy értékelem és szuper, amit most csinál. Ettől - szemmel láthatóan - tök boldog lett, annyira, hogy teljesen elfelejtett pimaszkodni és ezerrel belevetette magát a játékba. Ez a a két és fél óra többet ért, mint egy hetes lelki beszéd - aminek úgysincs foganatja. Iszonyatosan értékelik, várják és vágyják a gyerekek a dicséretet és az elismerést. Én általában, amiért csak lehet, dicsérem őket. Sokkal többre megy az ember, ha apró kis pozitív mozzanatokat kiszúr, és rögtön megerősíti, hogy ez az, így kell ezt csinálni. Nem mondom, hogy gyors fejlődést tesz lehetővé, de ezek a dolgok végül beépülnek a srácok személyiségébe. Mert nem a büntetéstől való félelem miatt nem csinálnak valamit, hanem, mert belátják, hogy jobb nem megtenni. És egyedül ez a nevelés, a többi csak fékentartás.

Bowling, piknik és Anton egyese

Lányok jönnek, a mieink mennek

Ez bizony kirándulóhét. Minden nap valamilyen különleges programot szervezünk a gyerekeknek, mert az iskola többi tanulója (majdnem mindenki) osztálykiránduláson van. Tegnap még az iskolában kezdtünk, megreggeliztünk közösen, ahogy minden hétfőn, aztán egy picit tanultunk is. Én a nagyon lassan haladó bolgár kislánynak próbáltam megtanítani Európa térképét. Halvány lila dunsztja nem volt, de annyira nem, hogy ilyet még nem is láttam. Inkább csak tanácsokat adtam, hogyan lehet a legkönnyebben eligazodni egy vaktérképen - merthogy elvileg már tudnia kellene Európa legtöbb országát a vaktérképen bejelölni. Mutattam neki, hogy például Olaszországnak csizma formája van. Még a táblára is fölrajzoltam, hogy milyen formát keressen a térképen, aztán magyaráztam, hogy társítson Olaszországhoz egy csizmát, erről föl fogja ismerni. Görögországhoz a meleget (dél), nyaralást (tenger), szigeteket ajánlottam, mint fő szempont, hátha akkor hamarabb eszébe jut, hogy ne északon kaparásszon utána. Szóval így bukdácsoltunk át egy órán, aztán végre bowlingozni mentünk. Nagyon jól érezték magukat. Ma először az East Side Galeryt látogattuk meg. Na, persze nem ilyen egyszerűen, mert először is Ruléra vártunk vagy fél órát az S-Bahn megállóban. Valaki mindig késik. Ráadásul a másik bolgár lányunk, aki magára vállalta, hogy a piknikre süt valamit, nem is jött velünk. Elhozta a sütit (ez azért szép volt tőle) és hazament, mert az anyukájának a Jocenterbe kellett mennie, és odakísérte. Ő beszél már valamennyire németül, az anyukája (aki hat éve él itt), nem. Az anyukája rákbeteg, már műtötték, de megint szükségessé vált a műtét. A mi gyerekeinknél teljesen általános, hogy ők segítik a szüleiket, legtöbbször tolmácsolással. De néha munkával is. Az egyik lány, aki már február óta másik iskolába jár, amikor meglátogatott minket, elmesélte, hogy a tavaszi szünetben éjszakánként takarított.(Tizenhat évesen.) A munkaadó szeretné, ha folytatná, de nem tudja, hogy vállalja-e. Mondtam neki, hogy az iskola az első, nem hagyhatja abba, de miért nem passzolja át a munkát az anyukájának, aki semmit sem csinál. De arról hallani sem akart. Szerinte képtelenség. Nos, ő is folyton a szülei miatt hiányzott, mindent ő intézett helyettük. Nos, elmentünk az East Side Galériához, megnéztük a képeket, hála istennek megettük a sütit, amit addig én cipeltem tálcán. S-Bahnnal tovább mentünk az Alexre, majd az emblematikus 100-as busszal a Tiergartenig. Végigmutogattuk a buszból a fontosabb épületeket, helyeket. Rule azt mondta az elején, hogy őt ez egyáltalán nem érdekli, de aztán úgy bámult, mint egy kisgyerek. Antonnak minden "scheises" volt, de tőle már megszoktuk, hogy folyton hülyéskedik. Nagyon csípem a humorát. Amúgy kimondhatatlanul büszke vagyok rá, mert tegnap kikapták az Európa vaktérkép tesztet és ötöst kapott. Minden országot felismert. Úgy megörültem, amikor megláttam, hogy megöleltem. Rule egész piknik alatt rémesen viselkedett, megint föltűnési viszketegsége volt, és amikor megpróbálja jófejnek előadni magát, kibírhatatlanul idétlen és pofátlan. Aztán röplabdáztunk, akkorra végre lecsillapodott. Nagyon klassz volt, jól elfáradtunk. A tanárnőt hazaküldtük, mert nincs igazán jó, még mindig náthás, én meg visszakísértem a srácokat Neuköllbe. Rulét kineveztem vezetőnek, neki kellett figyelnie az átszállásra. Elképesztő, hogy ettől a kis feladattól, hogy megváltozott. Átadta az U-Bahnon a helyét egy néninek (Anton is, de az ő rendkívüli empátiáját már ismerem), végre tényleg jópofán viccelődött,, szóval nagyon összekapta magát. Mindig mondtam, hogy őt le kell kötni feladatokkal, mert akkor szórakozik, ha unatkozik. Jó kis nap volt ez, mindent egybevetve. Szerintem mindannyian jól éreztük magunkat.

A boldogság BMW-s szatyorral érkezik

Ez nagyon jó móka volt

Vásárban voltunk. Nehezen indult, de jól sikerült. Továbbtanulás témában szerveztek kiállítást Berlinben a fiatal korosztálynak. Tök jó alkalom, hogy a gyerekeink egy kicsit kimozduljanak, körülnézzenek, milyen lehetőségeik vannak, milyen irányba érdemes elmozdulniuk, na és persze gyakorolják egy kicsit a német nyelvet. Elvileg fél kilenckor találkoztunk az S-Bahn hermannstraßei megállójánál, gyakorlatilag kilenc is elmúlt, mire elindultunk: az egyik elaludt, a másik is...nehezen állt össze a csapat, de végül sikerült. A vásárban nagyon sok kiállító várta az érdeklődőket, mindenki türelmes és segítőkész volt a gyerekeinkkel (na és persze velem is). Mivel ketten voltunk felnőttek a mindössze öt ifjonchoz, időnként kétfelé vált a csapat. Érdekes volt látni, hogy mennyire kíváncsiak és érdeklődőek a mieink. Csak éppen egyedül sehová se mertek odamenni. Sokszor az is elég volt, hogy odaállt valamelyikünk a hátuk mögé, de azért inkább elvárták, hogy vegyük föl a beszélgetés fonalát. A koszovói lánykánkat a művészeti vonal érdekelte, célirányosan ilyen iskolákat keresett. Attól viszont padlót fogott, amikor meghallotta, mennyibe kerül egy magánintézmény havidíja. Anton kevésbé volt aktív, valahogy olyan szomorúnak tűnt már megint ez a fiú, de nem lehetett kiszedni belőle, hogy bántja-e valami. Ő mindössze a Lidl standhoz bátorkodott oda, ahol a pénztárosi munka feltételei iránt érdeklődött. Rule viszont élt, mint hal a vízben. Minden érdekelte: rendőrség, gépgyártás, szerelői munka, alpinista technika (ki is próbálta a kötélmászást), de leginkább a BMW standját kereste. Végül megtaláltunk, ketten mentünk oda, míg a többiek sorban álltak egy ingyenes, néhány nap alatt lekopó tetkóért. Sajnos Berlinben csak motort gyárt a BMW, Rulét meg inkább az autó érdekelte, de azért lefotóztatta magát a motorral is, és azt mondta, hogy talán Münchenbe költözik, ha ott kaphat munkát imádott márkájánál. Akkor már elég sok prospektus volt a fiú kezében, szét is szóródott. Megjegyeztem - tök ártatlanul - hogy szereznünk kell egy zacskót. Erre a hosztesz elrohant és hozott egy hatalmas BMW táskát, telis-tele márkázott cuccal: kulcs, jegyzettömb, toll, információs anyagok. Éteri boldogság ömlött szét a gyerek arcán, amikor a kincseit szemlélte. Milyen egyszerű örömöt okozni. A kiállítás után volt még egy kicsit kellemetlen feladat, ami szintén Ruléhoz kapcsolódott. Elmentünk vele a Nachbarschaftsheimbe, ahol a szociális munkással (erdélyi magyar lány) megpróbáltuk rávenni a srácot arra, hogy szokjon le végre a rendszeres késésről. Igen hamar kiderül, hogy mire mentünk.

Kamaszok, és érdekli őket, mi történik velük

Ezt is láttuk

Ma Aktiv Tag volt. Ez azt jelenti, hogy tanítás helyett havonta egyszer valamilyen iskolán kívüli programot szervezünk a srácoknak. Elvileg piknikezni mentünk volna, de beállt a többnapos eső, szóval gyors újratervezés szükségeltetett. A Természettudományi Múzeumot választottuk. A pillanatnyilag hat gyerek (fogalmunk sincs, mikor kapunk új diákokat), közül mindössze hárman jöttek el. Anton, a koszovói lány és Harisnyás Pippi. Bár a tanárnő elvileg megnézte a múzeum nyitva tartását az interneten, de kiderült, hogy túl korán érkeztünk. Beültünk hát egy közeli kávézóba, hogy elverjük az időt. Már nem is tudom, hogy jött szóba az a serdülésről szóló Vekerdi előadás, amit a hétvégén néztem meg az interneten, de elkezdtem mesélni a kamaszkorról. Hihetetlen volt: feszülten figyeltek, látszott rajtuk, hogy eddig talán még senki sem beszélgetett velük ilyenekről. Aztán a tanárnővel a saját kamaszkorunkról meséltünk, hogyan csaptunk össze a szülőkkel, mi foglalkoztatott minket, milyen mélabúsak voltunk időnként...Főleg Anton volt aktív, ő is mesélt a szüleivel való kapcsolatáról, de még Harisnyás Pippi is megszólalt, hogy bizony neki is vannak vitái az anyukájával. (Pedig Pippi aztán tényleg csak akkor beszél, ha nagyon muszáj.) Egyszerűen imádom őket. Annyira jó volt csak úgy ülni és dumálni. Utána órákig bolyongtunk a múzeumban, viccelődtünk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Hazafelé kértem új időpontot a koszovói lánynak az - akkor még azt hittem elbaltázott - hétfői találkozó helyett. Mint írtam, a lány odament a központba és senkit sem talált, erre hittem azt, hogy rossz helyszínt adtam meg. Hát nem, egyáltalán nem. A hiba nem az én készülékemben volt. A nő, aki segít majd neki a német nyelvben, szintén ott volt, nem is értem, hogyan kerülhették el egymást. Hát, a következő hétfőn tényleg el kell mennem a lánykámmal, hogy végre minden rendben elinduljon. A nekem szóló tanulság pedig az esetből: több önbizalom, kérem, több önbizalom.

Villámhárítás

Azt hiszem, unnám, ha csak angyalok élnének körülöttem

Ez a hét is jól kezdődött. De tényleg. Csupa szépet és jót hallottam a srácok csütörtöki és pénteki teljesítményéről, szóval szórtam reggel a dicséretet. A reggeli beszélgetést feldúlt arcú pedagógusszomszéd szakította félbe. Kérte, hogy segítsek neki, ha lehet. Mivel mi ketten voltunk a tanárnő kollégámmal, mentem rögtön. Kiderült, hogy helyettesített a mellettünk lévő teremben és az egyik gyerektől egyszerűen nem tudott tanítani. Az angyalarcú és ártatlan tekintetű kissrác nagyon problémás, folyton a folyosóra száműzik, mert a csoportban kezelhetetlen. Naná, hogy nem akart velem jönni. Erre a teljesen kiakadt tanerő egyszerűen kitolta a teremből. A gyerek a kapuig rohant, én utána. Mellé ültem a padon és elkezdtem duruzsolni neki, hogy azt hittem, mi barátok vagyunk (eddig mindig nagyon kedves volt hozzám) és segítek neki szívesen a matematika feladatok megoldásában. Valahogy sikerült meggyőznöm, mert visszaindult. Kinyitottam egy üres termet, bevonultunk és írásbeli összeadásokat meg kivonásokat végeztünk egy feladatlapról. A kivonásoknál ugyan volt köztünk némi véleménykülönbség, de belátta, hogy mégis csak én tudom jól. Aztán "akasztófásat" játszottunk. Ez az a játék, amikor egy mondatot, helyesebben a szavak betűit vonalakkal jelezzük, a másik játékos betűket mond. Ha eltalálja valamelyik betűt, beírjuk a helyére, ha rossz betűt mond, elindul az akasztófa rajzolása. Az óra végén lelkesen kijelentette, hogy nagyon jól érezte magát. Mondjuk én is. Megkértem, hogy a következő órán próbálja meg ugyanezt teljesíteni csoportban is. Nem küldték ki, lehet, hogy egy napra sikerült lehiggasztani. A tanárnő körülbelül tízszer köszönte meg a segítségem (nekem ez nem volna feladatom). A második "félidőben" pedig a mieinknek tartottam németórát mert az én srácaim tanárnője szegény annyira rosszul lett, hogy a gyerekekkel testületileg hazaküldtük. Ez is viszonylag simán lezajlott.Ja, el ne felejtsem: a régi Anton jött ma suliba, a jó humorú, kedves. Mivel a közös reggeliről is lemaradtam, átjött, és megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Aztán hozott nekem reggelit. Megöleltem érte, annyira örültem, hogy "visszatért".  Úgyhogy tök lelkesen indultam a másik munkahelyemre, a gyerekotthonba, ahol a kislányom elég rossz passzban fogadott. Tegnap elvileg az anyukája látogatta volna meg, de szokása szerint az utolsó pillanatban lemondta. Ilyenkor a kislány sokszor hetekig úgy viselkedik, mint egy pokróc. Na, persze, értem én, mert hogy jövök én ahhoz, hogy valamiképpen az anyja helyettesítője legyek. Nem gondolja ezt így végig, de tudom, hogy minden baját rajtam veri le. Meg mindenki máson a környezetében. A nevelő speciel üvöltött vele, amikor a kiscsaj nemes egyszerűséggel ki akarta zavarni a szobából. Beláttam, hogy ma nekem itt nem terem babér, ezért inkább hazajöttem. Na jó, nem is vettem volna a lelkemre, ha nem hívott volna egy szociális munkás, aki elvileg az egyik lányunkkal találkozott volna, hogy megbeszéljék a "Nachhilfe" időpontját. A "Nachhilfe" délutáni tanulási támogatást jelent nagyjából. De a lányunk nem ment el a megbeszélt találkozóra. És csak hazafelé ugrott be, hogy basszus, én készpénznek vettem, hogy az irodában van a randi, amikor a helyszínről beszéltünk, cím egyszer sem hangzott el, szóval a szociális munkás azt hitte, én tudom, én is azt hittem, hogy tudom, hol kell találkozniuk. Miközben meglehet, hogy rossz címre küldtem a lányt. Hát, ettől padlót fogtam. Miért nem vagyok képes az ezer százalékos biztonságért inkább kétszer rákérdezni a dolgokra? Klasszikus kommunikációs hiba. És folyton ezt csinálom. Javíthatatlan vagyok. Szóval volt ma ez is, az is: siker, kudarc, öröm, bosszúság.

Anton megbolondult

Padlót fogtunk tőle

Már sokat meséltem Antonról a 17 (vagy csak 16???? Mindig más életkort mond) éves romániai roma srácról. Anton jókedélyű, jó humorú srác, de nagy hóhányó. Rendszeresen lóg a suliból. Mivel vérzékenységben szenved és az édesanyja nagyon félti, elég ha reggel azt mondja, "itt fáj, ott fáj", és már alhat is tovább. Bármekkora zsivány is, nagyon magas az érzelmi intelligenciája. Kedves, udvarias, könnyű vele bánni, bár folyton igényli a törődést. Amolyan "egyszemélyes" fiú, aki mellett jó, ha ott ül valaki és mindent újra elmagyaráz neki. Ő a korelnök az osztályban, már régen másik iskolába kellett volna mennie, de még mindig nagyon rosszul beszél németül. És persze semmit nem tesz azért, hogy jobban menjen a nyelv. Sőt, már előre azon nyavalyog, hogy abban a képzésben, ahová majd menni fog, nem hiányozhat, mert ha háromszor nem megy, akkor kihajítják. Persze ez nem így van, lasszóval fogják a fiatalokat annál az egyesületnél, ahol ez a projekt fut, de ezt Antonnak nem kell tudnia. A mi kedves szélhámosunk két hete teljesen megbolondult. Mogorva, rosszkedvű, sértődékeny, sőt, néha kifejezetten agresszív. Nem értjük, mi lelte. Nem mesélt semmi különöset a családjáról, semmiféle problémáról nem számolt be, fogalmunk sincs, miért fordult ki önmagából. Piszkálja a többieket, idegesíti a tanárnőt, egy percig se képes koncentrálni, a feladatokat nem akarja megcsinálni, nem teljesíti az aznapra kitűzött célt, majd a nap végén megsértődik, amiért nem kap jutalomkártyát. Ilyenkor bedacol, mint egy hároméves és megígéri, hogy másnap csak azért is még rosszabb lesz vagy el se jön a suliba. Mindennel és mindenkivel baja van, folyton konfliktusokba keveredik. Mintha egy másik Antonra cserélték volna, a mi kedves, régi cimboránk meg eltűnt. Ma egész nap lefoglalt, alig tudtam valamit csinálni, mert ha nem ültem mellette, akkor nemhogy nem dolgozott, de másokat sem hagyott. Csak nem 17 évesen kezdett el kamaszodni úgy, mint ahogy a 12-13 évesek szoktak? Nem tudom.  Rejtély. Remélem megfejtjük a titkot és visszakapjuk a mi régi, kedves Antonunkat.

Anyák

Mindenki a legjobbat akarja a gyerekének

Itt csak a jövő  vasárnap ünneplik az anyák napját. Már akik. Mert az egykori NDK-ban ebből nem csináltak nagy ügyet. Gondolom azért, mert szerették volna a gyereknevelést a lehető leginkább állami kézben tudni. A szülők nemigen szóltak bele a gyerekek előmenetelébe. Például a továbbtanulásban sem volt sok szavuk, nagyjából a pedagógusok döntötték el, hogy mi legyen a gyerekből. Valami ilyesmi most a kormányideál  Magyarországon. Elszomorító. De persze, milyen szabadság az, ahol nem azért nem dönt a szülő, mert nem teheti, hanem azért, mert sem tudása, sem motivációja, és csöppet sem mellesleg pénze sincs ahhoz, hogy a gyerekének jobb jövőt álmodjon. Végigperegnek előttem az anyák, akikkel mostanában találkoztam. Rule édesanyja, a hat éve Berlinben élő, németül még mindig nem beszélő, nagyjából analfabéta nő, akit csöppet sem zavar, ha a gyereke iskola helyett otthon alszik. Pedig biztosan ő is szereti a fiát és jót akar neki. Csak más elképzelései vannak a jóról - ha ugyan egyáltalán vannak bármilyen elképzelései - mint nekünk. És néha felötlik bennem a kétely: biztos, hogy nekünk van igazunk? Ha végiglébecolhatja, végigügyeskedheti valaki az életet, érdemes-e vajon folytonosan küzdeni, célokat keresni, állandóan csak előre menni és várni, hogy egyszer majd...Rule családja ezerrel a mában él, sokkal inkább, mint mi. Aztán ott van Julija, aki tizenhét éves, véletlenül maradt terhes és pillanatokon belül szül. Az anyja is fiatal még, de valójában a nagyanyja is. Két generációba hármat zsúfoltak. Julija egy az egyben az előtte járó asszonyok mintáját követi: szül, mert úgy alakul, aztán majd csak lesz valahogy. Ez is a pillanatnak szól. Most vagyok szerelmes, most megszülöm a gyerekét. Igaz, az apa sincs több tizennyolcnál és egy viszonylag új szerzemény, olyan kapcsolat, amire nem lehet jövőt és családot építeni. De nem is kell. Juliját sem az apja nevelte föl és az anyját sem. Nagy tétekben fogadhatnék rá, hogy a születendő gyerek is számos apafélével találkozik majd. Aztán itt van Anton anyukája. Aki felelős döntést hozott, hogy a vérzékenységben szenvedő fia jó kezelést kaphasson, ezért jött a család Berlinbe. Ő viszont túlóvja a gyereket, aki, ha éppen nincs kedve fölkelni, csak annyit mond, hogy rosszul érzi magát, és már maradhat is az ágyban. Naná, hogy egy tizenöt éves kamasz elég gyakran él ezzel az eszközzel. Nem tudom, én hogyan  viselkednék az anya helyében. Lehet, hogy ugyanígy. Azt hiszem, ha beteg lenne a gyerekem, nekem sem lenne más preferenciám, mint megóvni minden bajtól. Hiszen hol van az iskola az élethez képest? És az élet itt valóban a létet, a lélegzést jelenti. És persze itt van a kis patronáltam édesanyja, aki még mindig csak huszonnégy éves és már négy gyereke van, mint állami gondoskodásban. A legidősebb kilenc, a legkisebb öt. És már majdnem jött a következő, de a sors közbeszólt. De majd jön még, hiszen van új élettárs, lesz új család. A "régi" gyerekek majd ellesznek a lakóotthonokban, néha meglátogatja őket, vesz nekik ajándékot. Ki ítélheti el, amikor a gyerekek apja verte őt, nem szedhetett fogamzásgátlót, a nagycsalád beszippantotta és uralkodott fölötte. A gyerekek jöttek, egyik a másik után ő pedig nem szabadulhatott. Aztán egyszer csak, amikor már elég fölnőttnek és erősnek érezte magát, valahogy kimenekült a helyzetből. A gyerekeket nem tudta magával vinni, se pénze, se munkája, se lakása, se jövőképe nem volt. Azóta már dolgozik, megszerezte a jogosítványt és talán a saját kezében tudja tartani az életét. Amibe a négy gyerek már nem igazán fér bele, hiszen ők a régi, meghaladott élet részei. Mi jogon ítélhetnénk el bármelyik anyát? Mindenki úgy éli az életét, ahogy tudja, ahogy szüleitől látta, ahogy sikerül neki. Mi csak egyet tehetünk: megpróbáljuk a legjobban csinálni. Aztán majd a gyerekeink eldöntik, hogy sikerült-e.

Összeomlás

Nem főnix, de madár

Attól félek ez most nem egy főnixmadár effektus és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az összeomlás után tudunk-e újraépítkezni. Hétfőn a tanárnő szigorúra vette a formát. Hónapok óta mondogatom, hogy következetlenül és pontosan kijelölt határok nélkül nem lehet dolgozni. A múlt héten szakadt el nála a cérna, szerintem későn. A fiataloknak tudniuk kell, meddig mehetnek el, és azt is, hogy milyen határokon belül mozoghatnak szabadon közmegegyezés alapján. Ha az iskola szabályzata tiltja a dohányzást, ez egyértelmű cölöp a kerítéshez. Mint ahogy az is, hogy leckét kell írni, holmit kell hozni és a tanítási órákon részt kell venni. Naná, hogy minden gyerek megpróbál a kötelességek alól kibújni. Én is ezt tenném, hiszen mennyivel érdekesebb a barátnővel törökül pasikról beszélgetni, videó-felvételeken röhögni, vagy éppen szórakozni a mellettem ülő sráccal. A fiúk mást sem akarnak, csak "Spaß haben" - azaz jól érezni magukat. Ha soha, semminek nincs következménye, akkor kezelhetetlenné válik a dolog. Én kifejezetten liberálisnak tartom magam az oktatásban is, de ez nem lehet egyenlő az anarchiával. Először ki kell jelölni a játékteret, meg kell beszélni a szabályokat és utána lehet csak játszani. Szerintem az sem üdvözítő, hogy egy évig nagyjából mindent lehet, utána egy pillanat alatt a széljárást megfordítva semmit. A tanárnő ma egy hosszú levelet írt (én ugye csak hetente két napot vagyok a suliban, ma szabad voltam), hogy totál kiborult. Tegnap tök jól ment minden, de hát ott voltam és a gyerekek felét átvettem, külön teremben voltunk. Ma egyedül maradt és nem bírt velük. Ráadásul Vasillal történt valami, de nem mondja el, mi a baj. Másik iskolába akar menni, pedig néhány hete még pont azért volt a padlón, mert a szülei el akartak költözni. Szerintem a szabályokkal van baja, azt hiszi, máshol sokkal szabadabban teheti azt, amit akar. Pedig dehogy...a mi sulink a jobbak közül való, kifejezetten liberális, laza. Ha bekerül egy harmincfős osztályba, ahol mindenki sokkal jobban beszéli a nyelvet (a legtöbben, ugye anyanyelvként), fölkötheti a gatyáját. És ő nem szereti a szoros köteléket. A bolgár-török lánykánk is bepöccent, állítólag úgy összeveszett a tanárnővel, hogy fogta magát és hazament. Szintén balhé volt Antonnal, Rule-val is. Nem dolgoztak, és amikor kiküldte őket a folyosóra (na, ennél nagyobb hülyeséget még nem láttam, ez nem más, mint a probléma elodázása), akkor ott folytatták és ezzel persze a többi osztályt is zavarták. Rule-nak az a legnagyobb baja, hogy kicsi - bármilyen ellentmondásos is ez. Nem tud megbirkózni azzal, hogy otthon felnőttként kezelik, a suliban pedig a sor végén áll. Persze, hogy úgy próbálja meg fölhívni magára a figyelmet, ahogyan csak lehet. Ha hülyéskedéssel, akkor azzal. Most azon agyalok, hogy milyen feladatokat lehetne adni neki, amiket szívesen megcsinál és amik révén kitűnhet a többiek közül. Az összeomlás megtörtént - nem csodálkozom, ez várható volt. Most, bármilyen nehéz is, meg kell próbálni fölállni a padlóról, kijelölni a ringet és nekiállni bokszolni. Sportszerűen, szabályok szerint. Ütünk is, kapunk is, aztán meglátjuk, mi lesz a végén. Jó lenne, ha a meccs végén mindenki nyerne.

Kézzel-lábbal

Naná, hogy a fiú-lány téma érdekelte őket leginkább

Beteg a tanárnő. Kedden este küldött egy emailt, hogy ezen a héten már biztosan ágyban marad. A német pedagógusok folyton betegek, nem is értem hogy lehet ez. Lehet, hogy a magyarok is, csak arról nem tudok? Végül Josephet küldték be, aki hétfőnként német nyelvtant tanít a gyerekeknek és aki szintén folyton beteg. Alig járt be az elmúlt fél évben. Boldogan adta át az irányítást, mivel általában egyéni foglalkozásokat tart, egy, maximum két gyereknek és nagyon megterheli őt a mi kis problémás osztályunk. Megtartottuk a napindító beszélgetést, ami végül jól elhúzódott. Mindenkinek volt valami mondanivalója. Még "Harisnyás Pippi" is megszólalt. Ő az a lengyel lány, aki általában csak maga elé nézve ül és a kérdésekre sem válaszol. Aztán kitalálták a gyerekek az üvegezést, helyesebben a flakonozást. Na, nem kell félreérteni, nem a bulizós fajtáját, csak azt, hogy aki felé fordul a megpörgetett flakon szája, az kérdezi a vele szemben ülőt. A válasznak őszintének kell lennie. Persze, hogy a szerelem volt a legfontosabb téma: miért nincs valakinek barátja vagy barátnője, vagy ha van, akkor hogyan találkoztak...és ilyenek. Ezzel nagyjából el is ment az első másfél óra. Szünet után már rendes tanítás következett. Igeragozást tanultak jelen és múlt időben. Néhány kifejezést nekem kellett elmagyaráznom, mert szegény Joseph tehetetlenül állt. Én meg bevetettem magam: eljátszottam, elbáboztam, rajzoltam a táblára és láss csodát, működött. Közben nem hagytam, hogy Jasif, Anton és lógásra hajlamos társaik kibújjanak a feladatmegoldás alól. A végén egészen szépen összekaptuk a társaságot és egészen jó kis délelőttöt hoztunk össze. Az utolsó két óra ugyan elmaradt, de legalább volt  időm egy csomó fitneszstúdió címét és telefonszámát összegyűjteni a netről. Az egyik fiúnk ugyanis praktikumot szeretne valamelyik edzőteremben végezni, mert később trénerként szeretne dolgozni. Remélem, valahová befogadják, eddig csak elutasításban volt része. Hétfőn leülünk és végighívjuk az összeset. Anton meg azon aggódik, hogy egy másik, ennél sokkal szigorúbb iskolába akarják küldeni. Itt  ugyanis neki is letelt az egy éve, ameddig itt maradhat. Azt mondta, szeretné itt folytatni a tanulást. Mit mondjak, én is szeretném, ha maradna, mert nagyon megszerettem és hiányozna. Pedig ő az egyik legproblémásabb. Január végén sokan elmennek és nekem már előre fáj a szívem.

Na, mit írt Anton a füzetembe?

Múlt szerdán Anton mellé ültem németórán, mert fogalma sem volt, hogy mit kell csinálnia. Miután elmagyaráztam neki a feladatot, és kis segítséggel megoldotta, fogta a füzetem és beleírt. Életemben nem voltam még ilyen büszke...

Ági asszony, te jó tanárnő vagy

Hová tűnt Anton?

Szerencsére előkerült

Ma reggel nyolckor négy gyerek lézengett a teremben a tizenkettőből. Ráadásul kettő felszerelés nélkül jött, akiket a tanárnő dühösen hazazavart. Anton, a pálcika-vékony, magas, román-roma fiú is hiányzott. Már megint. Pedig, ha valakinek, hát neki nagy szüksége volna a tanulásra, mivel éppen csak makog néhány szót németül. Általában maga elé révedve ül az órákon és csak nagy nehezen lehet munkára bírni. Az írás nem igen megy neki, a feladatokat többször el kell neki magyarázni. Általában külön dolgozunk, hiszen jócskán lemaradt a többiektől. Anton homofiliás, állítólag azért is jöttek Németországba, mert itt jobb az ellátás. Háromnegyed kilenckor jött még három lány, így egész szépen kikerekedett a létszám. Mégis azt gondoltam, itt az idő Antont otthon meglátogatni. A második-harmadik órában mentem el hozzájuk. Neukölln egyik jellegzetes (mondhatnám úgy is, hogy hírhedt) negyedében laknak. A kapu nyitva, a csengőtábla szétszedve...A postaládák egyikén megtaláltam a család nevét, de fogalmam sem  volt, hogy merre keressem őket a házban. Az a ház...rémes állapotban van. Koszos, lerobbant kapualj, minden ragad, szétdobált szemét, szétszedett ajtók, balkáni körülmények. Az egyik földszinti lakásnak nyitva volt az ajtaja, ott próbáltam szerencsét. Nem tudtak eligazítani. Szerencsére éppen akkor jött ki egy másik lakásból egy - szintén román nő -, aki ismerte Antonékat. Felcaplattam a második emeletre és becsöngettem. Hallottam a lakásból a mocorgást, de csak nehezen nyitottak ajtót. Az anya, Anton egyik bátyja a várandós feleségével és két év körüli kisfiával, valamint Anton nővére volt otthon. Az apa építkezésen dolgozott. De hol van Anton? - kérdeztem. Hát iskolában - válaszolták. Onnan jövök, ott bizony nincs - báboztam el nekik, mert németül csak néhány alapkifejezést ismertek. Pedig reggel hétkor iskolába indult - magyarázták. (Sieben Uhr, Schule.) Gyakorlatilag eljátszottam nekik a mondanivalómat, és elővettem kissé feledés homályába merült olasztudásom is, hogy kommunikálni tudjunk.Működött a dolog, egészen jól elvoltunk. Elkezdtek telefonálgatni, míg végül kiderült, hogy Anton az egyik nővérénél dekkol iskola helyett. Elmagyaráztam, hogy Antonnak nagyon fontos az iskola, minden reggel pontban nyolckor ott kell lennie. És nem elég, hogy eljön, de tanulnia is kell, sőt, otthon házi feladatot csinálnia. Megígérték, hogy ezentúl így lesz, és sokkal szigorúbban fogják a fiút. Este majd az apja is előveszi. Közben megkínáltak egy kávéval, elbeszélgettünk: kiderült, hogy Anton nővére német-tanfolyamra jár (remélem, nem úgy, mint az öccse), a bátyja pedig az utcán szedi össze a nyelvtudását. Eddig nagyon keveset talált az aszfalton, talán ezért sem is dolgozik. hatan laknak a háromszobás, amúgy teljesen tiszta, rendezett lakásban. Kedves, barátságos emberek. De elképzelni sem tudom, mi lesz velük. Egyedül az apa keres, talán a Jobcenter támogatja őket. Ám meglehet, még így is jobban élnek, mint Romániában. Azt hiszem, erre a családra is jobban oda kell figyelnem. Ha azt akarjuk, hogy Anton ne munkanélküliként tengesse az életét, sokkal többet kell foglalkozunk vele. Holnap és holnapután biztosan ott lesz az órákon, aztán jön két hét őszi szünet. Szünet után öt gyerek elhagy minket, új "normális" iskolában folytatják tanulmányaikat. Ha minden igaz, mi új tanulókat kapunk. Van két hetünk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. Van néhány ötletem.