Szülői kávézó, a teljes kudarc

Az eredeti helyszín persze csak egy iskola

Talán írtam már arról, hogy milyen iskolában működik  a mi "Willkommen" osztályunk. A Berlinbe érkező migráns családok gyerekeinek (legalábbis egy részüknek) speciális, maximum 12 fős osztályokban tanítják a német nyelvet egy évig. Ezeknek a csoportoknak ott találnak helyet, ahol tudtak. Van olyan iskola, ahol több ilyen osztály üzemel, nálunk, mivel a mi sulink egy magatartászavaros gyerekeket oktató kicsiny kis intézmény, csak egy. Elvileg a Willkommen Klasséba járó fiataloknak nincsenek magatartásproblémái, szóval nem úgy válogatták össze őket, hogy illenek az intézmény profiljába, csak éppen itt volt szabad osztályterem. Berlinben sok a gyerek, minden harmadik migráns hátterű, az iskola meg kevés. De mintha a hely kötelezne - bizony a mi gyerekeinknek is szinte csak a legkisebb problémájuk a nyelvtudás hiánya. Nemrégiben egy továbbképzésen a szociális munkások mindenhol rettenetes nehézségekről számoltak be. Nem csupán mi nézünk szembe olyan problémákkal, mint: szegénység, a bizonytalan helyzet miatti szorongás, tanulási nehézségek, koncentrációzavarok, motiválatlanság, rendszeres és indokolatlan hiányzások, késések, agresszió, stb...Én csak részmunkaidőben dolgozom az iskolában és kifejezetten a Willkommen Klasséban. Van az iskolában egy teljes munkaidős szociális munkás is. Mivel az iskola két épületben helyezkedik el, az úgynevezett alsó tagozat egy tőlünk kb. egy kilométerre lévő másik iskolában üzemel, a szociális munkás e két hely között osztja meg az idejét. Gyerekeink jelentős része szintén migráns hátterű (Neuköllnről, a legendás multikulti kerületről beszélünk), és nem arról híresek, hogy magasan kvalifikált szülők állnak mögöttük. Ezt mindenki pontosan tudja, hiszen a problémák nagy része éppen családi eredetű. Mégis, a középosztálybeli, vallásos szociális munkás újra és újra úgynevezett "Eltern Cafe-t" szervez. Ez egy olyan esti találkozó, ahová eljöhetnek a szülők és egy kávé vagy tea és némi sütemény mellett megoszthatják egymással a problémáikat, föltehetik kérdéseiket, informálódhatnak az iskolával kapcsolatos dolgokról. Én látatlanban azt mondtam, ez nem ennek az intézménynek a műfaja. Az Eltern Cafe történetének csúcspontja az volt, amikor két, azaz kettő szülő jött el. De jellemzően inkább egy sem. Nem jönnek el, mert 1.) nem értik, mi ez 2.) nem tudnak jól németül, 3.) félnek az iskolától, mert az olyan "hivatalféle" hely a számukra 4.) drága a buszjegy (oda-vissza több mint euró), 5.) délután fél ötkor még dolgoznak (ha olyan szerencsések, hogy van munkájuk, de inkább nincs), ..biztosan tudnék még számos okot találni, miért fullad kudarcba a kezdeményezés. Egy éve dolgozom itt és a többszörös sikertelenség sem volt elég ahhoz, hogy fölhagyjon ezzel a szemmel láthatóan teljesen értelmetlen kezdeményezéssel. Ami, meglehet, egy másik környéken, egy másik iskolában működőképes. Vajon, hogyan tud segíteni egy olyan ember, aki ennyire nem érti meg azokat, akiken segítenie kellene? Aki még soha nem látogatott el a gyerekek otthonába és nem szembesült azzal, hogyan élnek? Aki kizárólag csak a saját, középosztálybeli berögződései alapján működik? Aki nem képes a megújulásra? Munkaidő elkönyvelve, aktivitások kipipálva...tényleg csak ennyi volna a feladat?

Felültettek - avagy Godot helyett a szülőkre várva

Akár itt is üldögélhettünk volna...

Felültettek. Már nem először. Szülői beszélgetést szerveztünk hétfő délutánra, de Marica anyukája és/vagy apukája helyett csak a nagybátyja jelent meg. Merthogy ő tud németül. Mindig szerzünk tolmácsot, ha szükséges, de a szülők azt üzenték, nem kell, a nagybácsi évek óta Berlinben él és jól beszéli a nyelvet. Szép kis félreértés - megbeszéltük, hogy mindenképpen  a lány szüleivel szeretnénk beszélni, ha megfelel nekik, jöjjenek el együtt péntek reggel, a bácsi majd tolmácsol. Mi ott ültünk pontban kilenckor a tanárnővel a fogadószobában, ültünk és ültünk, már minden fontos dolgot megbeszéltük, de Marica felmenői sehol. A tanárnő megpróbálta elérni a nagybácsit, de csak az üzenetrögzítőjére tudott rábeszélni. Mivel ma délelőtt amúgy szabad lettem volna, tartoztam ezzel az úttal az ördögnek, vagy kinek...több mint egy óra oda, ugyanannyi vissza, majd délután még egyszer ki Neuköllnbe a kislányhoz, este pedig haza. Szép. És ez nem az első eset. Két hete - ugyanígy péntek reggel - Rule apját vártuk, akkor egy román-német tolmáccsal hármasban. A fickó nem jött, majd amikor a tolmács fölhívta, hogy mi a csoda történt, rövidre zárta: sajnos nem ér rá. De se egy email, se egy telefon, se egy elnézést, közbejött valami...Hát ez van. Elég nehéz így a gyerekekre hatni, ha a szülőkkel sem tudunk szót érteni. Ha a család nem partner, ha nem tartják fontosnak az együttműködést, járathatjuk a szánkat. Pedig azt is fölajánlottuk, hogy ellátogatunk hozzájuk, ha nekik az úgy kényelmesebb, akár valamelyik este is. Még senki nem élt ezzel, így viszont eléggé ki vagyunk szolgáltatva. Én mondjuk elég gyakran fölveszem a nyúlcipőt és kiügetek a családhoz, ha a gyerek nem jön suliba és gyanítjuk, hogy lóg. Ezek hasznos kirándulások, de nem helyettesítenek egy közös - szülő, tanár, szociális munkás - tervezett beszélgetést. Kíváncsi vagyok, Marica milyen magyarázattal szolgál. Gondolom a mama tanfolyamon vett részt (pedig délutános tanfolyamra jár, ezt speciel tudom), a papa pedig dolgozott/munkát keresett/jobcenterbe ment - variációból választ. Mi pedig ismét nem kaptunk választ egy csomó kérdésünkre.