A csatát megnyertem, a háborút még nem

Az emberekkel szemben nagy harcos, az állatoktól azonban fél

Az én nyolcéves kis szerb-roma kislányom, aki mellé azért állítottak oda heti tíz órában, hogy próbáljam egy kicsit megszelídíteni, és aki minden módon tiltakozott az elején ez ellen, ma, amikor meglátott, fölragyogott és nagyon örült nekem. Életemben nem volt még ilyen sikerélményem. Ha belegondolok, hogy egy hónapja még üvöltve küldött ki a szobájából, akkor azt hiszem, hihetetlen fejlődésen mentünk keresztül. Ebben komoly szerepe van annak, hogy az elmúlt két hétben iskolaszünet volt, és nagyon jó kis programokat sikerült kitalálnom: voltunk állatkertben (oda először nem akart jönni, merthogy az unalmas, majd alig tudtam este hazahúzni), felfedezős múzeumban (nagyon jó a berlini technikai múzeum, annyi benne az információ és olyan szemléletes, sok játékkal és tapasztalási lehetőséggel, hogy végig sem tudtuk nézni), beletrafáltam abba a mozifilmbe, amit már nagyon meg akart nézni és elvittem lovagolni is. Hab a tortán, hogy egy másik kis lakóotthonos lányka is jött velünk, szóval most már két lányom van gyakorlatilag. Szóval ma már kitörő örömmel fogadott (a másik kislány eddig is mindig nagyon várt), és bár azt mondta, hogy inkább szívesebben maradt volna otthon, szó nélkül jött (jöttek) a Robin Hood játszótérre, ahol persze remekül érezték magukat. Este pedig azt mondta, hogy maradhatnék még egy kicsit. A nevelők csak néztek, hogy mi történt. Hát: sok-sok türelem és idő…ennyi. Persze nem bízom el magam, lesz még hiszti, vita, kiabálás, de azt hiszem, jó úton járunk. És ma csak erre akarok gondolni!

Sértődött kislány dinoszauruszokkal

Az egyik delfin

A pólója szakadt, a zoknija két teljesen különböző darab és újra megmakacsolta magát: csak akkor jön velem a Naturkunde Museumba, ha egy másik lányt is magunkkal viszünk. Az én kis szerb-roma lánykám megint alakít. Mindig variál, mindig kitalál valamit és csak azt fogadja el, ha övé az utolsó szól. Elmagyarázom neki, hogy máskor, ha előre megbeszéljük, jöhet velünk a „barátnője”. Nem mindig, de néha igen. Ma azonban csak ketten megyünk. Nem, nem és nem, akkor ő sem jön, mert különben is, a múzeum unalmas. De gyerekfesztivál van, sok érdekes programmal – magyarázom, ám mindez falra hányt borsó. Inkább itthon marad játszani. Aztán csak megkötjük az éppen aktuális kompromisszumot: tíz perc játék még itthon, utána tíz perc játék a bevásárlóközpont ingyenes Nintendóján, utána továbbmegyünk. Ha a múzeumot unalmasnak találja, hazajövünk. A tíz perc otthoni játékból fél perc lett, inkább már indulna ő is. A Nintendón játszik egyet a Mario-s játékkal és megyünk tovább. Közben megéhezik, kap egy Dönert, az a kedvence. Egyre elégedettebb. A múzeum felé vezető úton megint kezdi, hogy rettenetesen unalmas ez az egész, menjünk haza. De már látszik a bejárat előtti tér, ahol rengeteg program várja a gyerekeket. Azonnal gyökeret ver a mikroszkópoknál, teljes beleéléssel bámulja a különböző rovarokat. Nagyon tetszik neki. Látom rajta, hogy vécére kell mennie, bemegyünk hát az épületbe. Amikor az üvegen keresztül meglátja a dinoszaurusz-csontvázakat, már húz befelé, még a vécéről is elfelejtkezik. Azonnal, de rögvest közelebb akar menni. Megvesszük a jegyeket. Aztán csak lemegyünk az alagsorban található mosdókhoz, ám útközben ingyen plakátokat lehet elvenni. Ki is választ ötöt. Elintézi, amit kell, aztán rohanás vissza. Teljesen magával ragadja a kiállítás. Ráadásul nálam a fényképezőgép, így fotózhat is néhányat. Odáig van. Mindent megnéz, kipróbál, csak úgy rohannak a percek. Több mint két órát töltöttünk bent. De még nem akar hazamenni. Kint beáll az arcfestéses sorba, egy kék és egy rózsaszín delfint festet magára. Aztán még célba dob, iszik egy dínó-kólát és csak ezután vesszük hazafelé az irányt.  A plázánál megint Mariót akar játszani. Na, jó, öt perc. Alig tudom kicsalogatni az üzletből, mások is nintendózni szeretnének. Újra megsértődik, amiért fel kellett adnia a játékot, karba font kézzel, pulyka-képpel áll a kirakatnál és nem hajlandó tovább jönni. Nem is vitatkozom vele, csak megkérdezem tőle, kér-e még kólát. A „dínósból” van még egy kicsi. Igen, kér, és mintha mi sem történt volna, jön velem. Egy másodperc alatt elfelejti, hogy tulajdonképpen ő most megsértődött. Este hatra érünk haza. Otthon lelkesen mutogatja a plakátokat meg a fényképeket, amiket ő készített. Azt hiszem, legközelebb kiválasztunk egy párat, kinyomtatjuk és készítünk egy plakátot a kirándulás emlékére.

Kislány a hintán

Ki tudja, hogyan, merre kószáltak (a kép csak illusztráció)

Amikor először megpillantottam, csak a hosszú, fényes fekete haját láttam, mert szégyenlősen elbújt előlem. Nyolcéves, szerb származású roma kislány. Senki nem tudja, hogy már Németországban született vagy még Szerbiában. Ami biztos: anyja tizenöt volt, amikor szülte, aztán jött még sorban három testvér. Az apja se lehetett sokkal idősebb. Csavarogtak Németország szerte, míg mind a négy gyerek gyermekotthonba nem került. Az én kislányom - mert hetente több délutánt vele töltök el - nem olyan félszeg ám, mint amilyennek először tűnt. Sőt, kifejezetten akaratos, hisztis, sokszor teljesen váratlanul a fejébe vesz valamit és akkor megállíthatatlanul fújja a magáét. Múlt pénteken például nem akart fagyizni jönni velem, inkább a többi gyerekkel ment volna. Persze, teljesen érthető. Az azonban már nem,  miért akarta, hogy én ne kísérjem el őket. Hajthatatlan volt, annyira belelovalta magát, hogy végül otthon hagyták. Visszavonult kedvenc helyére, a hintára. Ott hüppögött. Aztán, mintha mi sem történt volna, mégiscsak eljött velem. Megkerestük a csoportot és minden rendben volt. Az én leánykám kedvenc helye a hinta. Ki tudja, mire gondol, képzeletben hová száll, amikor ott ül és a magasba hajtja magát. Szeret a mászókán mindenféle kunsztokat csinálni. Hát csütörtökön játszótérre vittem. A barátnője is velünk jött. Kerestem az interneten egy szuper - Robin Hood - játszóparkot, ahol aztán tényleg minden van. Amolyan gyerekparadicsom. De ott sem igazán tudtak mit kezdeni magukkal. Összevesztek két fiúval és mindenáron bosszút akartak rajtuk állni. Az intézményi élet ragadozóvá teszi őket. Állandóan résen vannak, minden kis sérelmet azonnal megtorolnak. A játszótéren kaptak fagyit. A másik kislány a zsebpénzéből szeretett volna még egy gombócot venni magának. Az én lánykám azonban nem. Azt mondta, ő spórol. Olyan sok pénzt akar összegyűjteni, hogy a kis tárcája minden zsebe tele legyen. Mire gyűjt? - kérdeztem. Lakást akar venni az anyukájának. Akit féléve nem látott. És aki még mindig csak 23 éves. Szívszorító. Pénteken ismét meglátogattam. Újra kezdte, hogy menjek haza, egyedül akar játszani az udvaron. Azt hiszem, nagyon nehezen visel minden kötöttséget, arra a régi szabadságra vágyik, amire talán már nem is emlékszik. Vártam, hogy újra hisztizzen, de sikerült elkerülni. Elmagyaráztam neki, mit jelent a kompromisszum és megkötöttük. Játszottunk egy jót ketten (sakkoztunk, Ki nevet a végén?-t és Marokkót is), aztán magára hagytam. De előtte még nagyon megdicsértem, hogy milyen ügyesen megtaláltuk mi ketten a közös nevezőt. Pici lépés előre? Igen, talán. De tudom, hogy nagyon sok nehézség vár még ránk. Hiszen nagyon hangulatember. Egyik nap megbeszéljük, mit csinálunk legközelebb, aztán meggondolja magát. Rettenetesen magányos. Társasjátékozni is egyedül szokott. És folyton hintázik, mert talán ott érzi magát biztonságban. Azt is mondták, hogy az apja verte őket. És valamelyik felnőtt szexuálisan is zaklatta. Hát röpül képzeletben egy jobb világba, ahol az anyukájának lakása van, és együtt élhetnek. Addig is gyűjt szorgalmasan. Még nem tudja, hogy sosem lesz meg az a lakás...