A csatát megnyertem, a háborút még nem

Az emberekkel szemben nagy harcos, az állatoktól azonban fél

Az én nyolcéves kis szerb-roma kislányom, aki mellé azért állítottak oda heti tíz órában, hogy próbáljam egy kicsit megszelídíteni, és aki minden módon tiltakozott az elején ez ellen, ma, amikor meglátott, fölragyogott és nagyon örült nekem. Életemben nem volt még ilyen sikerélményem. Ha belegondolok, hogy egy hónapja még üvöltve küldött ki a szobájából, akkor azt hiszem, hihetetlen fejlődésen mentünk keresztül. Ebben komoly szerepe van annak, hogy az elmúlt két hétben iskolaszünet volt, és nagyon jó kis programokat sikerült kitalálnom: voltunk állatkertben (oda először nem akart jönni, merthogy az unalmas, majd alig tudtam este hazahúzni), felfedezős múzeumban (nagyon jó a berlini technikai múzeum, annyi benne az információ és olyan szemléletes, sok játékkal és tapasztalási lehetőséggel, hogy végig sem tudtuk nézni), beletrafáltam abba a mozifilmbe, amit már nagyon meg akart nézni és elvittem lovagolni is. Hab a tortán, hogy egy másik kis lakóotthonos lányka is jött velünk, szóval most már két lányom van gyakorlatilag. Szóval ma már kitörő örömmel fogadott (a másik kislány eddig is mindig nagyon várt), és bár azt mondta, hogy inkább szívesebben maradt volna otthon, szó nélkül jött (jöttek) a Robin Hood játszótérre, ahol persze remekül érezték magukat. Este pedig azt mondta, hogy maradhatnék még egy kicsit. A nevelők csak néztek, hogy mi történt. Hát: sok-sok türelem és idő…ennyi. Persze nem bízom el magam, lesz még hiszti, vita, kiabálás, de azt hiszem, jó úton járunk. És ma csak erre akarok gondolni!