Munka? Imádság? Európa?

Van, akinek Isten, másnak csak műemlék - hagyják meg a döntés szabadságát

„A munka és az imádság együttes megtagadását nevezte meg Európa meggyengülésének okaként Orbán Viktor miniszterelnök a Demokratikus Centrumpártok Internacionáléja (CDI) – ma is használt korábbi nevén Kereszténydemokrata Internacionálé – pénteki budapesti konferenciáján” – olvasom a hvg.hu oldalon a beszámolót.

Mit jelent a munka? – kérdezem először. Mert az a gyanúm, hogy Orbán Viktor (és anyukám) szerint munkának kizárólag fizikai tevékenység nevezhető: például ha valaki napi nyolc órában földet talicskáz. Vagy árkot ás, kapál, kaszál. Szorgoskodik, homlokán izzadtság gyöngyözik, délben szalonnát katonáz, este pálinkával enyhíti fáradtságát. Ez munka. Miniszterelnöknek lenni nem az, miniszterelnöknek (miniszternek, államtitkárnak, baráti tanácsadónak és nemzeti vállalkozónak) lenni hivatás, a népért, az emberekért végzett éteri tevékenység. Minden más úri huncutság: bankot igazgatni, boltláncot létrehozni, villamos energiát termelni, társadalomtudománnyal foglalkozni felesleges időpocséklás. Vannak még olyan köztes tevékenységek – tanár, orvos, ügyvéd, közgazdász – akikre szükség van, de bár ne lenne. Mennyivel egyszerűbb volna dolgos életünk, ha nélkülük pergethetnénk mindennapjainkat. A gyerek idejekorán kimenne apjával a legelőre (mert ugye, nem ördögtől való 16 évesen dolgozni), a gyöngékre, betegekre pedig nincs szükség, hiszen nem tudnak dolgozni, sajnos ott kell őket hagyni az út mellett, bármennyire is fáj (de csitt, ezt nem mondjuk ki hangosan).

Mi az imádság, azaz hit? Ahogy a jelenlegi kormány kommunikációját és tetteit figyelem, nagyjából azt jelenti, hogy vasárnap menjünk el egy – a parlament által egyháznak elfogadott intézmény fenntartotta – templomba. Ott üljük végig a szertartást, tegyünk úgy, mintha megszívlelnénk a pap vagy lelkész prédikációját, gyermekeinket írassuk be hittanra, de még jobb, ha egyházi iskolában sulykolják beléjük, hogy egy KDNP-nek nevezett szervezet - amelynek létezését Istenhez hasonlóan tények egyelőre nem, csupán fura kinyilatkozások bizonyítják – minden elvárásának feleljenek meg. A lányok járjanak zárt, térd alá érő ruhában, lesütött szemmel, a fiúk barátságosan verjék meg őket kétnaponta, a tanárok alkalomadtán kokival és sallerrel tereljék a nyájat a helyes útra, drogot ne, pálinkát azonban fogyasszanak és törődjenek bele, hogy csak a kiválasztottak tanulhatják azokat a foglalkozásokat, amelyek nem munkák, tehát elkerülendők. A többieknek dolgozniuk kell, szorgalmasan, arcuk verejtékét kopott pulóverük ujjába törölve, csöndben, alázattal, hiszen új világot építenek, egy független, nemzeti Magyarországot, jelentsen ez bármit is. A minimum három gyermeket is KDNP-nek tetszően nevelik föl, bölcsőjüket piros-fehér-zöld pántlika díszíti és esténként a Himnuszt dúdolják nekik.

Ha nem dolgozunk (lásd fönt) és nem imádkozunk, akkor Európa meggyöngül.

És akkor most elképzelem egy Csereháti vagy Baranyai falucska ötvennégy éves exbányászát vagy egykori téeszmunkását, aki szakmáját tekintve vájár, géplakatos, mezőgazdasági gépkezelő, de meglehet, hogy csak nyolc osztálya van neki. Bánya nincs, a téesz rég tönkrement, busz kétóránként vagy még ritkábban megy a legközelebbi nagyobb településre, ahol szintén semmi nincs, csak a kilátástalanság. Munka? Na igen, közmunka, talán, néhány hónapra, tudjuk mennyiért. Ároktisztítás, utcasöprés, erdőirtás…. A szorgos közmunkások keze nyomán föllendül a gazdaság, új munkahelyek teremtődnek, pénz halmozódik a párnacihába (nehogy már a szemét multi bankok hízzanak a mi vérünkön), amiből úgy pár évtized múlva akár néhány államkötvény is megvásárolható. Közben az imádság megszépíti a lelket, értelmet ad a mindennapoknak, szeretetre, toleranciára, békére nevel. Utóbbira van a legnagyobb szükség, nehogy már a folyamatosan arcukba nyomott „mindenki ellen harcolnunk kell” propaganda nyomán eszükbe jusson kiegyenesíteni a kaszanyelet.

Vedégmunkás

Nem mindenkinek jön össze

Az alma héja, mint egy hosszú, zöld kígyó tekeredett, ahogy a hámozószerkezet kése elválasztotta a gyümölcstől. Aznap már vagy századszorra végezte el ugyanazt a műveletsort: almát a két fémtűre ráhúzni, a gyümölcsöt a késhez igazítani, a kart gyorsan tekerni, a pucér almát a tűkről lehúzni… és jöhet a következő, még vagy háromládányi. Két napja majdnem belehányt a vécébe, amikor meglátta, hogy a főbérlő milyen állapotban hagyta maga után. Fogta az összes tisztítószert és beleöntötte a kagylóba, de amikor sikálni kezdte, annyira öklendezett, hogy abba kellett hagynia. Bement a szobájába, leült a székre és megpróbált nem sírni. Egyetlen mondat dübörgött az agyában: mit keresek én itt? Összeszedte magát, visszament és igyekezett a fürdőkád minél kisebb felületével érintkezve megmosakodni. Gyorsan magára kapta a pizsamáját és visszalopakodott a szobájába, mint aki tilosban jár. Bemászott a paplan alá, amire még egy takarót terített, mert előző éjjel is fázott. Ahogy nőtt a pucolt almák halma, úgy kezdett el fájni a dereka. Pont egy nehezen tolerálható szögben kellett megdöntenie a felsőtestét ahhoz, hogy elég erőt fejtsen ki a gép asztalhoz szorításához és a tekerőkar mozgatásához. A keze csúszott a savas létől, a haja minduntalan a szemébe hullott. Előző este, amikor meg akart fürödni, a főbérlők otthagyott koszos vizét találta a kádban, egy négyszögletes műanyaglavór társaságában. Nem tudta visszafogni magát, káromkodni kezdett. Akkor esett le, mit magyaráztak neki reggel. Hogy takarékoskodni kell a vízzel, mert a ház nincs csatornázva, a szippantás pedig drága. A piros lavór pedig arra való, hogy abba gyűjtsék össze a vizet a vécé leöntésére.  De vajon miért fizet akkor a magyar minimálbérnél is magasabb összeget a szobáért, ha tisztálkodni sem tud rendesen? Almát a tűre, igazítani, tekerni, lehúzni. Azt mondták praktikum, amit csinál, megtanítják a helyi sütemények készítésére. Ehhez képest eddig mosogatott, almát pucolt, répát reszelt, tojást tört fel és leginkább azt érezte, hogy egy púp a hátukon. Hiába mondogatta magának: tudta előre, hogy mindenhol a legutolsó lesz, hiszen ő csak egy öregedő vendégmunkás. Kit érdekel itt a négy diplomája. Főleg, hogy el sem tudja a nyelvükön magyarázni, mi az a kultúrantropológus. Ráhúz, tol, teker, lerángat. Tudta előre, de mégis nehezen fojtotta vissza a feltóduló indulatot, amikor a húszéves kiscsaj odaállt elé: du muss abwassen. Semmi kérlek vagy légy szíves, mosogass el. Aztán az a másik remek ötlet a szállásadónőtől, hogy egy este főzzön ő, két este főznek ők, mert ugye ők ketten vannak a férjével. Pénteken egyetlen köszönöm nélkül befalták a tejszínes-gombás pennéjét, majd szombaton nem főztek semmit. Két zsömlét evett, meg néhány szem kekszet. Amit még otthonról hozott. Ráhúz, tol… basszus, már megint fölborult ez a nyavalyás szerkezet.  Olyan hideg van a házban, hogy lefagy keze, lába: polár pulóver, polár kardigán, gyapjúzokni van rajta, de estére így is teljesen merev lesz. Otthon ilyenkor legalább pár órára befűtöttek… teker, lehúz. Fogynak a zöldalmák, szaporodnak a meztelenek. Szar meló, de legalább csinál valamit, bár pénzt ugye, nem kap érte. Sokkal rosszabb a műhelyben téblábolni és feleslegesnek éreznie magát. Akkor este a fürdőszobában, a koszos víz fölött komolyan elgondolkodott, hogy összecsomagol, beül az autójába és hazamegy. Reggel már a saját ágyában fekhetne. De aztán beletörődve, mosdatlanul bemászott a hideg ágyba és minden erejét összeszedte, hogy ne merüljön el teljesen az önsajnálatban. Almát a két tűre ráhúz…