Falak

Mexikó - Ki van kívül és ki belül?

Berlinben mindent áthat a várost egykor kettéválasztó fal emléke. Végigkövethetjük, merre húzódott ez a mindig is értelmetlen építmény, múzeumok, emlékeztetők tömkelege mutatja be, milyen volt, hogyan épült, majd miként lett az enyészeté. Berlin ma egy multikulturális, szabad, nyitott város - amilyennek mindig is lennie kellett volna. De falak máshol is húzódnak: városokban, országokon belül politikai, vallási, nagyhatalmi és gazdasági érdekek szerint felosztva az adott területeket. A fal megvéd - gondolják mind a két oldalán. Pedig csak elválaszt. Helyettesíti a tárgyalóasztalt, a józan észt, a belátást, a toleranciát, a kompromisszumot. De még ennél is szomorúbbak azok a - láthatatlan - falak, amelyeket mi húzunk magunk köré: bőrszín, származás, nemi orientáció, politikai meggyőződés alapján szelektálunk, ezek alapján jóra és rosszra osztjuk a körülöttünk élőket. A falakkal az a baj, hogy nem látunk mögéjük, esélyünk sincs megváltoztatni a véleményünket. A fal másik oldalán élők idegenek, ellenségek, veszélyesek, bajt hoznak ránk - gondoljuk, és arra törekszünk, hogy a fal még magasabb és erősebb legyen. Pedig mindenki idegen, akivel először találkozunk. Még az is, aki életünk nagy szerelme és párja lesz később, vagy akit a legjobb barátunkká fogadunk.
Ma az East Side Galéria - az egykori berlini fal egy darabjának művészek által megfestett képei - mellett sétálva, a fal másik (west side) oldalán fotókiállítást láthattunk. Gigászi képeken mutatták be a most is álló falakat: Irak, Ciprus, a két Korea, Mexikó-USA, Belfast, Izrael. Szívszorító volt látni. És az ember mégis csak arra gondolt: ahogy a berlini fal leomlott, úgy talán egyszer ezek is a porba hullanak. De csak azután, hogy az ott élők lebontják magukban a láthatatlan, de annál erősebb belső falakat.

Izrael

Fal a két Korea között

Belfast

 

Hogyan lesz a valóságból történelem

Egykor két világot választott szét, ma szabadtéri galéria

Amikor kislány voltam, nagymamám és később apám is sokat mesélt a második világháborúról. Egy hegyekkel övezett pici pilisi faluban próbálták átvészelni az utolsó hónapokat. December 24-én éjjel gyújtóbombát dobtak a házukra, egy szál pendelyben kellett menekülniük. Mindenük odalett. Apám azt is sokszor felemlegette, hogy amikor nagyszüleihez ment az erdőn keresztül, halott német katonák feküdtek mindenfelé és ő, tizenkét éves kisfiúként egyáltalán nem félt tőlük. Gyerekként nekem olyanok voltak ezek a háborús történetek, mint a mesék: távoliak, megfoghatatlanok, amiken borzongtam egy sort, majd elmentem játszani és közben arra gondoltam, miről fogok én mesélni a gyerekeimnek, ha nincs háború. Azt sem értettem, hogyan élhettek az egyik országban békében, amikor a másikban  harcok dúltak. Aztán jött a délszláv vérontás és szinte szégyelltem magam, hogy én szürke hétköznapokat pörgetek, míg néhány száz kilométerrel arrébb ártatlanok pusztulnak el. És akkor fölfogtam végre, hogy nincs mit tenni, a háborút és a békét sokszor csak egy keskeny határ választja el egymástól. Ilyen az élet. Szomorú, de ilyen. 

Amikor először jártam Berlinben, az utca végén, ahol laktam, fal tornyosult. Géppisztolyos fiatal katona járkált a tövében. Nem féltem tőle, úgy gondoltam, nekem, aki egy másik országból jöttem, nem eshet bajom, ez nem az én falam. Pedig az enyém is volt, sőt, mindannyiunké. De még mindig túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem ezt. Mesélték, hogyan próbáltak meg sokan átszökni a keletet és nyugatot elválasztó akadályon, és hányan haltak bele a kísérletbe. Nemrég láttam  egy szabadtéri kiállítást erről. Összegyűjtötték azoknak a fényképeit, akik meghaltak, illetve, akiket megöltek menekülés közben. Próbáltam elképzelni, mi járhatott a fejükben, amikor nekivágtak a szinte kivitelezhetetlen vállalkozásnak. Ugyanis csak egy ideig állt magában az első fal, később, néhány méterrel távolabb fölhúztak még egyet, a kettő között pedig a senki földje húzódott. Hogyan is lehetett volna két falon átjutni? A kiállításon szó volt egy házról is, ami, amikor nagy hirtelenjében fölhúzták a falat, egy ideig éppen a határvonalon állt: a kapuja még keleten volt, az ablakai már nyugatra néztek. Fotók is készültek arról, hogy abban a rövid időszakban, amíg nem tökéletesítették a két világot elválasztó akadályokat és nem költöztették ki a lakókat, hogyan ugráltak ki az emberek az ablakokból. A "reménység" oldalán kifeszített ponyvával várták a menekülőket. Az egyik család a csecsemőjét is kidobta. Látszik a képen, ahogy zuhan az a csöppség. Túlélte. Egy nyugaton élő fiatal lány esküvőjén nem lehettek ott a keleten rekedt szülei. Arról is fénykép készült, ahogy ott áll a lány a ház előtt, menyasszonyi ruhában, sírva, az anyja és az apja pedig az ablakból integet neki. Borzasztó. Most, amikor egy fapados gépen alig több mint egy óra alatt megtehető gyakorlatilag "fillérekért" a Berlin-Budapest távolság, és amikor az egykori falat már csak mementóként meghagyott maradványok, East Side Gallery és Maurer Park jelzi, az 1990 utáni nemzedéknek ugyanolyan mesebeszéd a mi gyerekkorunk valósága, mint nekünk volt a szüleinké. A mi megélt éveink történelemmé szelídültek. De vajon miről fognak ők mesélni a gyerekeiknek?