Felbukkant egy magyar fiú

Ha már én nem mehettem haza, legalább egy kis hazát magával hozott a magyar fiú

Péntek reggel a Nachbarschaftsheim lépcsőjén üldögélve vártuk, hogy mindenki megérkezzen, amikor egy felbukkant egy házaspár egy tinédzser fiúval. Az egyik csoportvezetőt csípték el. A fülemet megcsapta egy "öt napig voltunk Budapesten" mondattöredék. Gondoltam, hogy ezért jött a gyerek négy nappal később, bár fura volt, hogy mind a nő, mind a férfi született németnek tűnt- legalábbis anyanyelvi szinten beszélték a nyelvet. Amikor befejezték a mondandójukat, csak odamentem és megkérdeztem, hogy jól hallottam-e, valóban Budapestet emlegették, merthogy én magyar volnék. Hát, kiderült, hogy a fiú is. Ismerőslátogatóban voltak Magyarországon és magukkal hozták a srácot nyelvet gyakorolni. A tizenöt éves fiú egy hónapja tanul németül, ősszel pedig különbözeti vizsgát szeretne tenni: francia helyett németül tanulna tovább. Praktikus okokból: egy év múlva költözne el a család Németországba. A mama az egyik országos televíziós csatornánál dolgozik elég magas pozícióban, a papa vállalkozó. Egyrészt terjeszkedne a vállalkozás, másrészt elegük is van most egy időre Magyarországból. Pénteken egész délelőtt mellette ültem, de nem nagyon kellett segíteni, mert a kezdő csoportban az öt hete hozzánk járó kínai testvérpárt, valamint a többi éppen csak németet próbálgatót simán lenyomta. Mint mondta, a beszédtől tart leginkább. Ráuszítottam hát az egyik nagyon talpraesett arab srácot, hadd gyakoroljon. Délután esett az eső, bent társasoztunk, illetve kártyáztunk. A magyar gyerek lelkesen játszott a többiekkel, csak azt láttam, hogy felszabadultan kacag. Szóval elég hamar megtört a jég...

Jönnének, csak jönnének

Mióta a nyári iskolában dolgozom, sokkal közelebbről érintenek az afrikai, közel-keleti hírek

Nagyon naiv voltam, amikor azt hittem, hogy a harmadik kurzust talán már meg sem tartjuk a nyári iskolában.  Mert ugye, az elsőre akkora volt a jelentkezés, hogy három csoportot indítottunk, a másodikra már csak két csapat jött össze, a harmadikra pedig egy - az előzetes jelentkezések szerint. Arra viszont szerintem senki sem számított, hogy aki egyszer már lehúzott két hetet, az szeretne még kettőt (sőt, van, aki még négyet) maradni. Pedig így lett. Sőt, naponta jönnek a srácok kérésekkel, hogy a barátjukat, az osztálytársukat, a menekült-otthonbéli társukat is hadd hozzák el magukkal. Kedden is így érkezett egy szomorú szemű szomáliai fiú, aki  többnyire magányosan üldögél. Nem ilyen csöndes viszont az én thai pandamacim. A tizenhárom éves kissrác él, mint hal a vízben. Bohóckodik, viccelődik, kópéskodik. Imádom, amikor reggel lelkesen nyújtja a kezét: Hallo Ági. Olyan szépen mondja a nevem, hogy elolvadok. És csodálatosan ír. Ilyen szép betűket még sosem láttam. Ráadásul nem csak szépen kanyarítja a szavakat, hanem szinte mindig helyesen is.  Pedig negyedik hónapja van még csak Németországban. Gyorsan és pontosan dolgozik. Hamar fölfogja a feladatokat. Mostanában a - mi szintünkön - középhaladókhoz csatlakoztam, ugyanis ők együtt vannak a haladókkal. De hát mégsem csinálhatják mindig ugyanazt, ezért én foglalkozom velük, amikor nem játszunk éppen. Általában jobban el tudom nekik magyarázni a dolgokat, mint a született német fiatalok. Talán, mert én megéltem, amit ők, tudom, min mennek keresztül, mi a nehéz, mi a kétértelmű, mi a logikus, mi a félreérthető. Nagyon hálás feladat. Élvezem is rendesen. Az meg már csak hab a tortán, hogy a "tanárlány" naponta többször megköszöni, hogy segítem és támogatom. Hát így is lehet pénzt keresni: örömmel, jókedvűen, ráadásul azzal a rendkívül jó érzéssel, hogy értelmes tevékenységet végzek. Ilyen munkát még nekem százat....

Vizeslufi - legalábbis remélem, hogy az

Remélem, hogy csak vízzel locsolkodtak a srácok

Ma is egy félórával korábban mentem be, hogy segíteni tudjak. Vittem magammal nyelvkönyveket is, mert sejtettem, hogy a németül szinte semmit sem tudó gyerekeknek jó lesz egy kis segítség. A szoba, ahol a cuccainkat tároltuk, zárva volt, kulcsot a szomszéd irodából kellett volna szerezni, ahol egy rémesen ellenszenves, undok, folyton morgó nő ül, aki persze "annyit" dolgozik, hogy nincs ideje odaadni a kulcsot. Nem baj, szereztem máshonnan. Azt sem tudtuk, honnan nyomtathatnánk, megoldottam azt is. Nagy nehezen beindult a nap. Ma az egyik kamaszcsoporttal mentem, hogy ott segítsek. A két viszonylag talpraesett fiatal csoportvezető nagyon ügyesen, tudásszint szerint kettéosztotta a csoportot. Én a szinte nulla némettudással rendelkező gyerekekhez mentem. Hát, afgán, vietnami, lett, orosz, katalán háttérrel, tényleg nehezen nyomták a németet. Szegény vietnami lány, alig tudta elismételni a legegyszerűbb kérdéseket is. Nagyon megértem, miért. Ismerek húsz éve itt élő vietnamiakat, akik a mai napig nem tudnak megszólalni. Aki gyerekkorától tanulja a nyelvet, persze nagyobb esélyekkel indul. Fél tizenkettőkor rohantam vissza az ebédet előkészíteni. Bár a projektvezető ezerszer kihangsúlyozta, hogy nekem csak irányítanom kell, de amikor tizenhárom icipici gyerek rohan segíteni, naná, hogy az ember megfogja az asztalt és pakol. A gyerekek lelkesen terítettek amúgy, szóval ők aztán tényleg beleadtak anyait és apait. Nem úgy a nagyok. Az a gáz, hogy a két kamaszcsoport négy vezetője közül csak az egyik fogja igazán, hogy mi a dolga. A másik három elüldögél a tányérja mellett, pont úgy, mint a gyerekek. Elég nehéz velük bármit is kezdeni, mindent a szájukba kellett rágni. Maguktól meg nem mozdultak volna. Ráadásul az egyik "felnőtt" (egy rém kuka fiú) kibökte, hogy a gyerekek rumlit csináltak a vécében, amiért az intézmény egyik dolgozója  jól le is tolta őket, és most nincs már idejük kitakarítani. Mivel az ebéddel voltam elfoglalva, nem néztem utána azonnal, mi történt, csak gyorsan rávágtam, hogy oké, ma megcsinálom én, de holnaptól, azonnal rakasson rendet a gyerekekkel, ha látja, hogy valamit az átlagnál jobban összekoszolnak. Hát, az édes kis srácok vizeslufit játszhattak a vécébe (legalábbis remélem, hogy csak víz volt), mert úszott az egész, és egy lufit is találtam. Tízig számoltam, aztán fölmostam. Utoljára. Mert nagyon "kikaptam" érte a projektvezetőtől. Még egyszer a lelkemre kötötte, hogy nem az én dolgom, én azért vagyok, hogy felügyeljem a sok fiatal és tapasztalatlan csoportvezetőket, irányítsam őket és bátran küldjem őket vécét takarítani. Holnap reggel az első dolgom lesz még egyszer megbeszélni velük, hogy mi a rend, mert eddig elég gyengén muzsikáltak. Amúgy nagyon jót dumáltunk a bosnyák projektvezetővel, aki a délszláv háború elől menekült Berlinbe és a Humboldton tanult szociális munkát. Mondta, hogy már tegnap látta, egyedül én értem a csapatból, mit jelent gyerekekkel dolgozni és még egyszer nagyon kért, hogy ne  fogjam vissza magam, bátran osszam le a munkát a lánglelkű, de rémesen tapasztalatlan (ez most itt eufemizmus) fiataloknak. Mondtam, hogy akkor sárkány üzemmódra kapcsolok. Már nő a második fejem...

Első nap a táborban

Elég nagy káosz volt az elején, de szerencsére mindenki jókedvű maradt

Megbeszéltük, hogy mi,  felnőttek, fél tízkor találkozunk, még mielőtt a gyerekek megjönnek. Lett volna egy csomó megbeszélnivalónk. Én időben ott voltam, az egyik csoportvezető lány pedig még engem is megelőzött. A többiek persze késtek. Ráadásul az egyik csoport mindkét vezetője otthon hagyta a névsort meg a programtervezetet, amit a hétvégén kiötöltek - úgy, ahogy kell. A táborba jelentkezett gyerekek egy része nem jött el, megjelentek viszont szép számmal olyanok, akik nem szerepeltek a névsorban. Németül gyakorlatilag egy szót sem beszélő aggódó anyukák,  menekült fiatalokat kísérő szociális munkások tarkították a reggeli káoszt. Volt kis beszélgetés, nagy pantomim - a végén valahogy csak dűlőre jutottunk. A délelőtt nagy része azzal ment el, hogy újra kellett tervezni a csoportokat. Nagy nehezen kialakult végre a három csapat. A legkisebbek a Nachbarschaftsheimben maradtak, a két - kamaszokból álló - képződmény elvonult az intézmény két távolabbi épületébe. Én a kicsikkel maradtam. A két fiatal csoportvezető nem számított arra, hogy a kicsik ennyire pirinyók. Vannak szinte még ovisok is, német nyelvtudás nélkül. Az általuk kitalált feladatokat hamar megunták, kicsit nehezek is voltak e korosztály számára. A kicsik (alsósok) egy része - hogy finoman fogalmazzak - igen öntudatos és rettentően talpraesett. Utóbbi persze nem baj, csak hát nem tűrik az irányítást és csak abban akarnak részt venni, amihez kedvük van. Szívesen fecsegnek a feladatok közben a csoportvezetőknek hátat fordítva, nemigen zavartatják magukat. A csoportvezetők hamar föl is adták, kiengedték a gyerekeket az udvarra játszani. (Holnap reggel muszáj beszélni velük, hogy rövid és változatos kis játékokat, feladatokat találjanak ki, mert amint nincs konkrét tennivalójuk, a kicsit azonnal randalírozni kezdenek.) Az ebéd persze késett, a csoportvezetők - bár mindegyiknek külön-külön elmondtam - nem jelöltek ki két-két "napost". Szóval elég nagy káosz fenyegetett ebédelés közben is. Aztán valahogy túléltük. Az egyik lány, aki végül két másik társával beállt segíteni, egy hónapja van Berlinben, tényleg semmit nem ért. Holnap bemegyek korán és keresek külön feladatokat neki, mert semmi értelme, ha csak kukán ül a nála sokkal jobban beszélők között. Abban a csoportban ráadásul állítólag annyira sokféle tudásszinttel rendelkező gyerek van, hogy nem elég kétfelé osztani őket, sokkal több kis csoportot kellene alkotni. Majd meglátom, hogy tudom hasznosítani mindazt, amit ebben a tanévben az iskolában megtapasztaltam.

Hogy fest japánul?

A tenger az egyik visszatérő motívum alkotásaiban

Az, hogy Seiyának humora is van, csak a nyelvtanfolyam második hónapjának végén derült ki. Amikor már tudott annyira németül, hogy jól-rosszul kommunikált. Addig csak ült fegyelmezetten, szinte rezzenéstelen arccal és minden feladatot szorgalmasan megoldott. A nyelvtani feladatokat gyorsan megoldotta, de a kiejtését nagyon nehezen értettük. Ráadásul olyan nehezen különböztetett meg néhány, a japánban nem létező hangot, hogy a tollbamondásokon minden negyedik-ötödik szó helyére egy buborékot rajzolt. Egyszerűen nem értette, mit diktál a tanárnő. Aztán jól-rosszul elkezdett beszélni, de mindent egyformán komoly arckifejezéssel mondott.  

- Zwei – fogadott az egyik október végi reggelen. - Zwei – ismételgette és valamit mutogatott a kezével, az ablakot böködte. Csak álltunk ott tanácstalanul. Végül megkereste telefonján az internetes időjárás-jelentést: két fok volt. Akkor kuncogott először, saját nehézkes önkifejezésén.  Igen, azon a reggelen már mindannyian nagyon fáztunk, mégis jókedvünk lett Seiya mosolyát látva.

Seiya fokozatosan vetkőzte le a fegyelmezett japán katona imidzset. Amikor a csoport felét kitevő spanyolok az óra kellős közepén, pergő nyelvvel kiabálva magyarázták egymásnak egy-egy szó jelentését, Seiya utánozni kezdte őket: szinte minden arcizma külön mozgott, sötét, mélytüzű szeme vidáman csillogott és olyan átéléssel játszott, hogy mindannyian dőltünk a nevetéstől. Mintha két ember élt volna egy testben és lélekben: az egyik a komoly, visszafogott, okos japán fiú, aki illedelmesen teszi a dolgát, csöndben van és igyekszik minél kevesebbet mutatni magából. A másik pedig ott nyílt ki előttünk: kirajzolódott az érzékeny, kedves, szellemes, bohém művész, aki szabadidejében végiglátogatja Berlin múzeumait, és esténként végigkóstolja söreit is. Seiya festészetet tanult Tokióban. Képeit mértéktartó színekkel alkotta, mégis, szinte mindegyikben ott rejtőzött a kirobbanó őserő: vulkánra, tűzre vagy éppen vad tengeri hullámokra emlékeztető vonásokban. Olyanok voltak, mint ő maga: egyszerre csönd és dübörgő muzsika.  Szerettem vele dolgozni. Ha feladatunk szerint le kellett írnunk álmaink házát, ő maga előtt látta a képet – a tenger és a vulkán mindig ott volt gondolataiban –, elmesélte nekem, én pedig betűkkel rajzoltam. Ha párbeszédet kellett alkotnunk, általában már a második mondat után eltértünk az eredeti témától és egymás életét próbáltuk földeríteni. Ő szülővárosáról és Tokióról mesélt, én Európát magyaráztam neki. Egyik reggelre egy Magyarországot bemutató internetes anyagot nyomtatott ki és kíváncsian kérdezgetett: hol lakom, milyenek a hegyek, a vizek, a városok, az emberek. Cserébe a japán írást próbálta szemléltetni, sorra rajzolta az egyszerűbb tárgyak jeleit. Nagyon tetszett neki, amikor a három csillaggal ábrázolt hegyre azt hittem, hogy hóesés. Mindig magával ragadott, ha japánul beszélt. Olyankor kifejezetten szenvedélyesnek tűnt: mélyebb lett a hangja és sodró lendülettel sorjázta a rövid szavakat.

Minden előzmény nélkül, teljesen váratlanul hagyta abba a némettanulást. Egyszer csak nem jött. Az első nap azt hittük, a vízumát intézi. A második nap aggódtunk, hogy talán beteg. Aztán megüzente, hogy nagy megrendelést kapott szülőhazájából, éjjel-nappal azon dolgozik, nem tud a nyelvvel foglalkozni.

Seiya nekem örökre a tenger, a titok, a kék, a sárga marad, és egy kicsit az a huncut fény is, ami időnként megjelent a szeme sarkában. Meg persze a mélyről induló szelíd mosoly, amitől az ember átmelegedett a legnagyobb hidegben is.