Hogy fest japánul?

A tenger az egyik visszatérő motívum alkotásaiban

Az, hogy Seiyának humora is van, csak a nyelvtanfolyam második hónapjának végén derült ki. Amikor már tudott annyira németül, hogy jól-rosszul kommunikált. Addig csak ült fegyelmezetten, szinte rezzenéstelen arccal és minden feladatot szorgalmasan megoldott. A nyelvtani feladatokat gyorsan megoldotta, de a kiejtését nagyon nehezen értettük. Ráadásul olyan nehezen különböztetett meg néhány, a japánban nem létező hangot, hogy a tollbamondásokon minden negyedik-ötödik szó helyére egy buborékot rajzolt. Egyszerűen nem értette, mit diktál a tanárnő. Aztán jól-rosszul elkezdett beszélni, de mindent egyformán komoly arckifejezéssel mondott.  

- Zwei – fogadott az egyik október végi reggelen. - Zwei – ismételgette és valamit mutogatott a kezével, az ablakot böködte. Csak álltunk ott tanácstalanul. Végül megkereste telefonján az internetes időjárás-jelentést: két fok volt. Akkor kuncogott először, saját nehézkes önkifejezésén.  Igen, azon a reggelen már mindannyian nagyon fáztunk, mégis jókedvünk lett Seiya mosolyát látva.

Seiya fokozatosan vetkőzte le a fegyelmezett japán katona imidzset. Amikor a csoport felét kitevő spanyolok az óra kellős közepén, pergő nyelvvel kiabálva magyarázták egymásnak egy-egy szó jelentését, Seiya utánozni kezdte őket: szinte minden arcizma külön mozgott, sötét, mélytüzű szeme vidáman csillogott és olyan átéléssel játszott, hogy mindannyian dőltünk a nevetéstől. Mintha két ember élt volna egy testben és lélekben: az egyik a komoly, visszafogott, okos japán fiú, aki illedelmesen teszi a dolgát, csöndben van és igyekszik minél kevesebbet mutatni magából. A másik pedig ott nyílt ki előttünk: kirajzolódott az érzékeny, kedves, szellemes, bohém művész, aki szabadidejében végiglátogatja Berlin múzeumait, és esténként végigkóstolja söreit is. Seiya festészetet tanult Tokióban. Képeit mértéktartó színekkel alkotta, mégis, szinte mindegyikben ott rejtőzött a kirobbanó őserő: vulkánra, tűzre vagy éppen vad tengeri hullámokra emlékeztető vonásokban. Olyanok voltak, mint ő maga: egyszerre csönd és dübörgő muzsika.  Szerettem vele dolgozni. Ha feladatunk szerint le kellett írnunk álmaink házát, ő maga előtt látta a képet – a tenger és a vulkán mindig ott volt gondolataiban –, elmesélte nekem, én pedig betűkkel rajzoltam. Ha párbeszédet kellett alkotnunk, általában már a második mondat után eltértünk az eredeti témától és egymás életét próbáltuk földeríteni. Ő szülővárosáról és Tokióról mesélt, én Európát magyaráztam neki. Egyik reggelre egy Magyarországot bemutató internetes anyagot nyomtatott ki és kíváncsian kérdezgetett: hol lakom, milyenek a hegyek, a vizek, a városok, az emberek. Cserébe a japán írást próbálta szemléltetni, sorra rajzolta az egyszerűbb tárgyak jeleit. Nagyon tetszett neki, amikor a három csillaggal ábrázolt hegyre azt hittem, hogy hóesés. Mindig magával ragadott, ha japánul beszélt. Olyankor kifejezetten szenvedélyesnek tűnt: mélyebb lett a hangja és sodró lendülettel sorjázta a rövid szavakat.

Minden előzmény nélkül, teljesen váratlanul hagyta abba a némettanulást. Egyszer csak nem jött. Az első nap azt hittük, a vízumát intézi. A második nap aggódtunk, hogy talán beteg. Aztán megüzente, hogy nagy megrendelést kapott szülőhazájából, éjjel-nappal azon dolgozik, nem tud a nyelvvel foglalkozni.

Seiya nekem örökre a tenger, a titok, a kék, a sárga marad, és egy kicsit az a huncut fény is, ami időnként megjelent a szeme sarkában. Meg persze a mélyről induló szelíd mosoly, amitől az ember átmelegedett a legnagyobb hidegben is.