Monopoly

Szocialista Monopoly, azaz Gazdálkodj okosan!

Van egy kisfiú, nevezzük mondjuk Momónak. Helyes gyerek, értelmes szemekkel és már most nagyon rossz fogakkal. Bulgáriából jött a családjával. Menekültszállón laknak. Látszik a holmijain, hogy adományokból szedték össze. A tolltartójába például egy lány neve van írva. A ruhája néha lóg rajta, hát így alakult. Múltkor, amikor én a hideg ellen sálat tekertem a nyakam köré, rövid ujjú pólóban jött és egy pufi mellényben. Rossz volt ránézni. Momo bekerült valahogy a magatartászavaros gyerekek iskolájába, most harmadikos. Az osztály rémes, három teljesen kezelhetetlen gyerek és három úgy-ahogy kezelhető. Engem Momo miatt osztottak az osztály mellé, azt mondták, semmit sem csinál, nem lehet tőle tanítani.  A tanárok kezelhetetlennek tartották, én nem sorolom a reménytelen esetek közé. Most, három hét után azt tapasztalom, hogy bár tényleg nem egyszerű vele, de  lehet őt motiválni. Általában külön terembe megyünk, ahol a másfél órányi időt nem kizárólag tanulással, hanem játékkal is töltjük. Már megszokta, hogy ha elvégzi a munkáját, utána jön a játék. Mikor ma egy másik kisfiút is magunkkal vittünk (az osztálytanító ismét beteg, folyton beteg, ilyenkor szétosztják a gyerekeket) Momo a beavatottak magabiztosságával magyarázta, hogy ha kész a meló, jön a játék. Először szóláncot játszottunk, az utolsó betűvel kellett a következő szónak kezdődnie. Momo még nem beszél jól németül, mégis magasan verte a született német kissrácot (akit az anyukája a karácsonyi szünet után egy másik iskolába akar vinni, mert szerinte nem itt van a helye). Ezek után kapták meg a matek feladatlapot. Momo nekilátott és kis segítséggel elég talpraesetten megoldotta. A másik kisfiú csak nyafogott és szenvedett. Kizártnak tartom, hogy egy nagyobb osztályban megállja a helyét, de próba, szerencse. Amikor készen voltunk, Momo Monopolyt szeretett volna játszani. A másik kisfiú inkább épített. Társasoztunk hát. Momo egész jól követte a szabályokat és rettenetesen élvezte a játékot. Persze ő nyert. Gratuláltam neki, ragyogott az örömtől. Az ötödik órában napköziben voltak a harmadikos gyerekek. Ez a harmadik hét, hogy ott helyettesítek, de szerencsére a jövő héttől már jönnek az új kollégák. Két - tényleg kezelhetetlen- gyerekkel maradtam egyedül. Leizzadtam tőlük. Körülbelül öt percre lehetett lekötni a figyelmüket, utána értelmetlenül dobálóztak, randalíroztak, szidták egymást és engem. Na, ezt még nem szoktam meg, hogy ebben az iskolában a gyerekek nem nézik kinek mondják, ha mondani akarnak valamit. Itt mi, felnőttek se szépek, se okosak nem lehetünk. Nagy nehezen lecsillapítottam őket, megint képesek voltak öt percig játszani, aztán megint láttam, hogy csak káosz van az agyukban. Amúgy az egyik kisfiúra múltkor az osztálytanító kihívta a rendőrséget, mert simán megütötte a tanárnőjét. Engem is befenyegetett egyszer, de odaszorítottam a falhoz és rásziszegtem, hogy próbálja csak meg, ha meri. Lehet, hogy merte volna, de nem tudott mozdulni sem. Hozzájuk képest Momóval dolgozni sétagalopp. Nagyon megszerettem őt. Ő az a gyerek, akiért megéri küzdeni és dolgozni.

Első nap a táborban

Elég nagy káosz volt az elején, de szerencsére mindenki jókedvű maradt

Megbeszéltük, hogy mi,  felnőttek, fél tízkor találkozunk, még mielőtt a gyerekek megjönnek. Lett volna egy csomó megbeszélnivalónk. Én időben ott voltam, az egyik csoportvezető lány pedig még engem is megelőzött. A többiek persze késtek. Ráadásul az egyik csoport mindkét vezetője otthon hagyta a névsort meg a programtervezetet, amit a hétvégén kiötöltek - úgy, ahogy kell. A táborba jelentkezett gyerekek egy része nem jött el, megjelentek viszont szép számmal olyanok, akik nem szerepeltek a névsorban. Németül gyakorlatilag egy szót sem beszélő aggódó anyukák,  menekült fiatalokat kísérő szociális munkások tarkították a reggeli káoszt. Volt kis beszélgetés, nagy pantomim - a végén valahogy csak dűlőre jutottunk. A délelőtt nagy része azzal ment el, hogy újra kellett tervezni a csoportokat. Nagy nehezen kialakult végre a három csapat. A legkisebbek a Nachbarschaftsheimben maradtak, a két - kamaszokból álló - képződmény elvonult az intézmény két távolabbi épületébe. Én a kicsikkel maradtam. A két fiatal csoportvezető nem számított arra, hogy a kicsik ennyire pirinyók. Vannak szinte még ovisok is, német nyelvtudás nélkül. Az általuk kitalált feladatokat hamar megunták, kicsit nehezek is voltak e korosztály számára. A kicsik (alsósok) egy része - hogy finoman fogalmazzak - igen öntudatos és rettentően talpraesett. Utóbbi persze nem baj, csak hát nem tűrik az irányítást és csak abban akarnak részt venni, amihez kedvük van. Szívesen fecsegnek a feladatok közben a csoportvezetőknek hátat fordítva, nemigen zavartatják magukat. A csoportvezetők hamar föl is adták, kiengedték a gyerekeket az udvarra játszani. (Holnap reggel muszáj beszélni velük, hogy rövid és változatos kis játékokat, feladatokat találjanak ki, mert amint nincs konkrét tennivalójuk, a kicsit azonnal randalírozni kezdenek.) Az ebéd persze késett, a csoportvezetők - bár mindegyiknek külön-külön elmondtam - nem jelöltek ki két-két "napost". Szóval elég nagy káosz fenyegetett ebédelés közben is. Aztán valahogy túléltük. Az egyik lány, aki végül két másik társával beállt segíteni, egy hónapja van Berlinben, tényleg semmit nem ért. Holnap bemegyek korán és keresek külön feladatokat neki, mert semmi értelme, ha csak kukán ül a nála sokkal jobban beszélők között. Abban a csoportban ráadásul állítólag annyira sokféle tudásszinttel rendelkező gyerek van, hogy nem elég kétfelé osztani őket, sokkal több kis csoportot kellene alkotni. Majd meglátom, hogy tudom hasznosítani mindazt, amit ebben a tanévben az iskolában megtapasztaltam.