Keresztény? Egy frászt

A vallás a hívőké, az állam mindenkié

Az agyam eldobom, ha meghallom, hogy keresztény Magyarország, meg keresztény Európa. Mostanában abban a kontextusban mantrázzák ezt önjelölt államférfiak (helyesen: néphülyítéssel és némi kis fondorlattal megválasztott, hatalomra és azon keresztül az eddigieknél is nagyobb vagyonra éhes politikusok - jelentsen ez utóbbi akármit is), hogy meg kell védenünk keresztény Európánkat az iszlám térhódításától. Jönnek a muszlim bevándorló hordák, asszonyaik teleszülik (ez a kedvencem) a befogadó országokat, aztán majd lesz itt kötelező kendőviselés meg kézlevágás. Annyira erős a felülről jövő demagóg nyomás, hogy a második világháborút és ötvenhatot megélt édesanyám már felvásárlási lázat és háborút vizionál.
Én nem félek. A világ egyszerűen csak változik - hadd legyek már ilyen eredeti.
Olvastam valahol, hogy úgy jó ezer éve jött egykor a Kárpát-medencébe egy népcsoport, amelyiknek az akkor már itt élőktől nagyon eltérő módon gondolkodott a világról. Voltak is összecsapások, amelyeket a fél Európát végig dúló gyüttmentek utódai romantikusan kalandozásoknak neveznek, a szenvedő fél pedig annak, ami volt: rablásnak.  Aztán valahogy csak összecsiszolódtak, sőt...ma már a "kalandozók" egyes leszármazottai (már amennyiben, de az egyszerűség kedvéért hívjuk az e területen élőket leszármazottaknak) a leghangosabb vallásvédők. Szóval no para, ha jönnek is másvallásúak, majd csak integrálódnak, legyünk türelemmel és bírjunk ki néhány évtizedet. Persze egyszerűbb volna a dolog, ha az állam és az egyház  teljesen elkülönülne (szekularizáció, kérem szépen) és egyes vezetők nem használnák ki folyton az egyházban rejlő hatalmi lehetőségeket. Pusztán praktikus okokból.
A kendőviselésről: még jól emlékszem, hogy nagymamám és kortársai a faluban, ahol felnőttem mindig kendőt kötöttek, ha elhagyták a portájukat. Van is egy mondás: bekötik a fejét - azaz férjhez megy. Évszázadokon át volt ez így mifelénk, bizony, itt a Kárpát-medencében is. Aztán többségében evvel is fölhagytunk, pont úgy, mint a vasárnapi templomba járással és úgy egyáltalán a házasodással.
Teleszülik nekünk az országot: hát ja, megint csak az előző generációkra gondolok. Szültek a nők, ahogy csak bírtak, egyszerűen nem volt születésszabályozás, a gyerek volt a gazdaság alapja és értéke. Ahogy fölbomlottak a családi gazdaságok, ahogy a jólét lehetősége megcsillant, rögtön beütött az egykézés. Elég nagy bajban van a társadalom az alacsony születésszám miatt. A most Európába menekülők (mindegy is, hogy milyen indokkal, háború elől, a globális felmelegedés hatásai miatt, de mindenképpen egy nyugodtabb és jobb élet reményében) utódai is egyre kevesebb gyereket hoznak majd a világra, amint biztonságos és kiszámítható életük lesz.
Mindezzel nem azt mondom, hogy az öreg földrész korlátlanul elbír bármennyi ide érkezőt. De - hadd emlékezzem még valamire - már ifjú egyetemista koromban olvastam tanulmányokat arról - és ez bizony már több, mint huszonöt éve volt -, hogy úgy két-három évtizeden belül számolnunk kell a délről északra irányuló erőteljes migrációval. A tudósok már akkor megmondták. Európának lett volna elég ideje vitatkozni, terveket kovácsolni, szóval egyáltalán, fölkészülni arra, ami várható. De nem tettünk semmit. Most meg csodálkozunk, mintha derült égből villámcsapásként indult volna meg az emberáradat.
Amikor Magyarország rettentően bölcs miniszterelnöke keresztény Magyarországozik és harcra buzdít értékeink megvédéséért, akkor mire is szólít föl minket? Hogy maradjunk továbbra is süketek és vakok, ne legyünk szolidárisak a rászorulókkal, építsünk falakat magunk köré és úgy egyáltalán, hagyjunk rá minden döntést, majd ő megoldja. Hát, köszi! Én éltem már falak között, nem vagyok se süket, se vak, és a szolidaritás nem kommunista ármány, hanem a kereszténység egyik alapja. Ebből is látszik, hogy az a vallás, amire ennek a kis országnak nagyhangú és egyre konfúzabb vezető politikusa hivatkozik, már régen egészen más, mint amit naponta állít. Hogy mi, azt senki sem tudja, valószínűleg pont olyan zavart eszmerendszer, mint amilyen zavarodott a szócsöve.
És befejezésként: nincs keresztény Magyarország, nincs keresztény Európa, csak keresztény állampolgárok vannak, még csak nem is többségben. Azért ezt nem árt minden alkalommal végig gondolni, amikor erről beszélünk. A vallás legyen csak a hívőké, de az állam, az én - hitetlenként - is vagyok.

Fekete, fehér

Emberek, csak emberek (MTI Fotó: Czeglédi Zsolt)

Niggerek, férgek, állatok...a menekülők sokféle jelzőt kapnak egyes honfitársainktól. A jószándékú magyarok persze (joggal) fölháborodnak ezen, és ők is minősítenek: gyökerek, ostobák, taplók, nácik azok, akik menekültellenesek. Pedig ők is csak emberek, épp úgy, mint a menekültek, fehérek feszülnek feketéknek, őrület, hogy újra számít a bőrszín. A menekültek feltehetően olyan traumákon mentek keresztül, ami egy életen át elkíséri őket. Apám tíz volt, amikor falujuk körül záródott a budapesti ostromgyűrű és hónapokon keresztül hol az oroszok, hol a németek uralták a környéket. Szentestén gyújtóbomba égette porig a házukat, a harcok csitultával halott német katonák között ment az erdőbe egyedül a nagyszüleihez. A mai napig erről beszél, egyre többet, minden alkalommal, amikor találkozunk. Pedig már nyolcvankettő. De azok, akik fröcsögve gyűlölködnek, szintén traumákat hordoznak magukban, csak éppen fogalmunk sincs arról, milyeneket. Egészséges ember nem így viselkedik. Így azok viselkednek, akiket megnyomorítottak. Akit szeretetben neveltek, nem gyűlölködik. Talán még segít is, ha teheti. Ez nem pénz, hanem hozzáállás kérdése. Akit otthon vertek, az iskolában megaláztak, arra tanítottak, hogy a zsidó és/vagy cigányok miatt csúszik egyre mélyebbre, az képtelen mást látni a vele szembekerülő cigányban és zsidóban, mint szemét ellenséget, nyomorúságának okozóját. Akinek az apja piált, az anyja ordenáré volt, ezt a viselkedésmintát viszi tovább. És adja majd tovább a gyerekeinek is. Ne legyenek illúzióink, a magyar társadalom sem képes megvédeni a gyerekeket. Ki mit hoz otthonról, azt adja tovább, az iskola alkalmatlan ezeknek a problémáknak a kezelésére. Olyan indulatok feszülnek egymásnak, hogy előbb-utóbb kirakatbetöréses. lámpavasra lógatós balhék lesznek, ha továbbra is az erőszakos visszafojtás útján járunk. Senki nem akar megérteni senkit. Az igazi nyitottság nem az, hogy elfogadjuk a zsidókat, romákat, melegeket. Az igazi nyitottság az, ha mindenkit elfogadunk és megpróbáljuk a számunkra teljesen idegen nézeteket hirdetőket is megérteni, mert csak ez lehet a kulcs a másik felé. Ha fölháborodom azon, hogy a szomszédom menekültellenes és magamat felsőbbrendűnek érezve megvetem ezért, tulajdonképpen saját magam toleranciahiányát bizonyítom. Lehet, hogy csak meg kellene hallgatnom a félelmeit, megértenem a belesulykolt kormánypropaganda okozta bizonytalanságát, hogy félti, amit elért, legyen az sok vagy kevés, hogy a gyerekeiért aggódik, hogy nem ismeri azoknak a kultúráját, akik hozzánk menekülnek, ezért inkább elutasítja őket. Ha én nyitottan fordulok felé, talán ő is meghallgatja az érveim. És még az is lehet, hogy megváltoztatja a nézeteit.

Bevallottan náci, gyaníthatóan szociopta

Ha a gyereket gyűlölködésre tanítják, sosem lesz boldog

Tíz éves és úgy beszél náci meggyőződéséről, mint egy felnőtt. Utálja a zsidókat, arabokat, és úgy összességében a bevándorlókat. Ja, és a cigányokat kiemelten. Ennek naponta issza meg a levét egy bolgár-roma gyerek, akit ahol tud, bánt - szóval és tettel. Egyszer nekem is beszólt, hogy remek az akcentusom. Megköszöntem. Azonnal replikázott, hogy csak ironizált. Csípőből válaszoltam, hogy én is. Szóval csak tíz éves és már egy magatartászavaros gyerekek iskolájában utálja a világot, ő, aki tiszta német (jelentsen ez bármit is, gondolom, árjának tartják magukat). Ehhez képest apa spanyol, anya orosz, ő maga pedig ír keresztnévvel gyűlölködik. Az apja természetesen szintén náci (erről írtam már itt), szoktak erről otthon beszélgetni. És tanítsanak bármit az iskolában, nem hisz belőle egy szót sem. Az ő dédnagymamája jobban tudja, hogy volt  a  második világháborúban. Hát úgy volt, hogy Hitler jól csinálta. Kellene újra valami hasonló.
Még mindig csak tíz éves: jobb kéz magasba lendül, ballal Hitler-bajuszt imitál.
Nagyjából az egész - amúgy sokat látott és tapasztalt - tantestület kikészül tőle naponta. Merthogy nem csak náci, hanem szociopata is. Csak azzal foglalkozik, hogyan ugrasszon egymásnak gyerekeket, remekül manipulálja őket, de ugyanúgy a felnőtteket is. A szüleit simán megvezeti, soha nem hibás semmiért. Persze, hogy az iskolában is a migráns hátterű gyerekek tehetnek mindenről. Addig provokálja, piszkálja a többieket, míg kitör a balhé. Az első cirkuszhoz elég tíz perc reggel, de volt már, hogy az iskolabuszból üvöltve és verekedve szálltak ki miatta. Ha kap egy maflást valakitől (amit rendszerint meg is érdemel), úgy visít, mint akit ölnek. Pillanatok alatt kifigyeli, kinek mi a gyengéje és ott támad. Addig megy tovább, míg célt nem ér. A felnőtteket pont ugyanolyan nyugalommal szidalmazza, mint a gyerekeket. Tőle tanultam az összes káromkodást és szitokszót. Ha az érdeke éppen úgy kívánja, bocsánatot kér, aztán néhány perc múlva megy minden tovább. A fantáziájában naponta öl, mutatja is, hogyan szurkál halálra egy méretes késsel valakit. Remek szélsőjobbos politikus lesz belőle, ha addig agyon nem csapja valaki. Mindenkit megvezet, állandóan ő van a középpontban, az ostobák fölnéznek rá és utánozzák, remekül irányít és manipulál. Okos, intelligens és gonosz. Még soha nem láttam hozzá hasonlót. Az osztálytanítója naponta sír miatta, de más tanárnőkénél is eltörött már a mécses. Engem is kóstolgat, de - liftezzen bármennyire is a gyomrom az idegességtől - nem mutatom ki az érzéseim. Amúgy engem - állítólag - dicsér otthon, de persze azért velem pont olyan szemét, mint mással. Még csak tíz éves, de egy felnőtt indulatai, kérlelhetetlensége, rosszakarása és megrendíthetetlen náci világnézete szorult belé. A hétvégén Brandenburgba költöznek, iskolát vált, de biztos vagyok benne, hogy hallani fogunk még róla.

Megélhetési bevándorlók - valami ellen harcolni könnyebb, mint valamiért

Keresztény ország, vagy mi

Eldobom az agyam a magyar kormánytól. Nem mintha bármi jót vártam volna tőlük, amikor 2010-ben hatalomra kerültek. Nagyjából ezt az utat saccoltam nekik. Nagyjából. De ilyen mocskos "konzultációra" még az én totál pesszimista lényem sem számított. Ezzel minden lehetséges határon túlmentek, ezután már tényleg a táborok jönnek. A cigány-kártyát nem tudják kijátszani, arra ott a Jobbik, nehéz lenne őket überelni. Hát tessék, most odadobják prédául a menekülteket a sok vesztesnek (akikből amúgy ők csináltak totál reménytelen, jövőtlen nyomorultat). Addig sem azzal foglalkoznak, hogy ki hagyta őket az árok szélén. A stadionok, uniós pénzekért elsíbolt földek, haveroknak átjátszott cégek és ingatlanok világában biztosan van jó néhány hülye, aki tényleg elhiszi, hogy a szerencsétlen migránsok teszik tönkre az országot. "Megélhetési bevándorlók" -atyaég! Jönnek a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, az illiberális Paradicsomba, részesévé szeretnének válni a magyar csodának. Mindenkinek üzenem, aki fölül ennek a sötét propagandának, hogy ma a migránsok, holnap bárki más, akár ők is sorra kerülhetnek. Ezt az országot már csak a gyűlölködés tartja össze. Nincs miért harcolni, hiszen a kormánynak lövése sincs a valóságról, hát harcolnak valami ellen. Az mindig könnyebb.

Mennyit ér az ember, ha idegen?

A kereszténység toleranciát hirdet...elvileg

Két hete helyettesítek az iskola napközijében. A napközit vezető török férfi tanárként érkezett közel 30 éve Németországba. Szépen beszéli a nyelvet, értelmes, tájékozott, jól bánik a gyerekekkel. Barátságos, de tud szigorú is lenni, ha kell. És gyakran kell, mert ebben az iskolában olyan gyerekek tanulnak (már amennyire), akik már sehová sem kellettek. Ez itt a végállomás, nincs tovább. A tanulók többsége migrációs háttérrel rendelkezik, de többségük már Németországban született. De vissza a tanárhoz: múltkor elég keserűen osztotta meg a harminc évnyi tapasztalatait velem. Szerinte csak azért kedvesek hozzánk a német kollégák és vezetők, mert tudják, hogy szükségük van a munkánkra. Máskülönben, magánemberként talán szóba sem állnának velünk. Én ezt nagyon másként gondolom, engem eddig még szinte mindenhol őszinte szimpátiával fogadtak. Na, ja, mondta erre ő, biztosan azért, mert én keresztény országból jöttem. De ő itt mindig idegen és megtűrt marad. Érzésekről nem lehet vitatkozni. Nem tudom, mennyire származnak ezek a gondolatai egy saját magából fakadó kisebbségi érzésből, és mennyi a tapasztalat. Van munkája, megbecsülik, házat vett, mind a két gyerekét taníttatta, az egyik a gyógyszerészeti szakon tanít valamelyik egyetemen, a másik némettanár. De még a gyerekeit is félti, hiába születtek itt és jól képzettek, szerinte, mivel látszik rajtuk a származásuk, van félnivalójuk. Szomorú volt ezt hallani. Én nem félek, és nem gondolom, hogy érdekből kedves velem, aki az. Elég jól meg tudom különböztetni az őszinte és a hamis kedvességet. Utóbbival is találkoztam már persze, de nem csak itt, otthon is bőven. Az biztos, ha az ember elhagyja a hazáját, az már örökre gyökértelen marad. Nem jó érzés. A török tanár harminc éve küzd a honvággyal és még mindig nem tudja, ha visszavonul a munkától itt vagy "otthon" szeretne-e élni. Ő Törökországban született, de a gyerekei már itt. Nincs jó megoldás.
De ha már az emberek hozzáállásáról írok: a múltkor a facebookon egy már régen megszűnt magazin nevében írt valaki gyalázkodó üzenetet nekem (is). Gyanítom, hogy többeknek küldte el valaki a véleményét. Nagyjából lezsidózót (hahahaha) és jól megmondta a kissé Fidesz szagú véleményét. Rettenetes helyesírással. Az volt a baja, hogy elhagytam az országot. Nem tudom, őt miért zavarja ez, de legyen boldog, hogy most jól megmondta....:)

Rossz válasz

Potsdam, Cecileinhof. 1945 júliusában itt tárgyal Sztálin. Truman és az angol Attlee

Nem voltam ott, amikor történt. Az egyik tizedikes srác bement a Willkommen Klasse-ba és elkezdte a német himnuszt. Ugyanő állítólag már többször tett megjegyzést a migráns gyerekekre, egyértelművé téve, hová kívánja őket: hát az országhatárokon kívülre. Ismerős? (Lehet, hogy hamarosan én is megkapom a magamét...) A szokásos szerdai értekezleten vetődött föl a téma. A gyerek osztályfőnöke arra a kérdésre, hogy mit lehetne tenni, röviden válaszolt: a fiú, akárcsak az apja, szélsőjobbos és pont. Majd elmesélte, hogy amikor egyszer egy politikai hovatartozását egyértelműsítő kabátban jelent meg a srác az iskolában, beszélni akart erről az apával. A papa rövid úton eligazította a tanárt: vigyázzon magára, mert még baja eshet, ha kifogásolja a gyerek öltözködését. - Nem igazán voltak érveim a százharminc kilós agresszív ember ellen - vallotta az amúgy maga sem éppen csenevésznek számító, amúgy belevaló pasi. Persze most lehetne papolni arról, hogy meg kellene ismertetni a fiút más kultúrákkal, mert az előítélet a nemtudásból ered, stb. stb. Az igazság az, hogy a bevándorlás egyre hangosabb téma Németországban. Sok a munkanélküli, a lecsúszó, és a jól bevált recept szerint hibáztatnak ezért másokat. Mikor a zsidókat, mikor a migránsokat, mikor a cigányokat. A szélsőjobb létező problémákra ad rossz választ. Itt éppúgy, mint Magyarországon. Mindig jól körülhatárolható, könnyen megcélozható csoportot választanak ki bűnbaknak. Az emberekben meglévő szorongást, félelmet, irigységet használják föl politikai, hatalmi céljaikra és sajnos egyre nagyobb sikereket érnek el Európa szerte. Nem tudom, mi a megoldás. Valahol mégiscsak az iskola lehet az egyetlen olyan  hely, ahol talán van némi esély a változtatásra. Na, persze csak akkor, ha a tanárok nem szimpatizálnak ezekkel a nézetekkel.

Sajnálat és elutasítás

Csak normális életet szeretnének

Van egy srác a nyári iskolában, aki már a második kurzust végzi. Ránézésre azt mondtam volna, hogy mongol, de Thaiföldről érkezett. Csendesnek tűnik, ám a látszat - mint olyan sokszor - nála is csal. Igazi, jópofa tizenhárom éves kiskamasz, aki olyan lelkesen fog veled kezet reggel, hogy a mennyben érzed magad. Aztán persze úgy kocogtatja meg a vállad hátulról, hogy véletlenül se neki tulajdonítsd a "támadást". Mivel beszólni még nem annyira tud a többieknek, így hangokkal, mozdulatokkal jelzi a véleményét. Rém jópofa. Kicsi, fekete, vágott szemű, kerekded, olyan, hogy az ember a legszívesebben megölelgetné, mint egy pandamacit. Ő az, aki az ebédnél kérés nélkül jön segíteni és látszik rajta, hogy valóban szívesen teszi. Nem győzöm minden alkalommal elégszer megköszönni a kedvességét. Őszintén és persze azért egy kicsit pedagógiai célzattal is, hátha így hosszasabban megmarad a motivációja. Reggel mindig az elsők között érkezik, még nálam is korábban. Ül a Nachbarschaftsheim előtt a lépcsőn vagy a fákat körülölelő korláton és elmélyülten játszik a telefonján. Azt hiszed, se lát, se hall, pedig nagyon is figyel.
Három afgán lányunk is van. Az egyikük néhány napig kendőt viselt, de aztán egyszer csak elhagyta, és most már ő is bátran megmutatja gyönyörű fekete haját. Amikor rájuk nézek, megpróbálom elképzelni, milyen életük lenne otthon. Mi elől menekítették a szüleik Berlinbe őket? Az ember olvas, hallja a híreket, képeket és filmeket is lát Afganisztánról, de gyanítom, hogy még így sincsenek valós ismereteink az ottani életről. A három lány az első napokban nagyon csöndes volt, de most már csak azt látni, hogy igazi tinédzserek: felszabadultan játszanak és nevetnek. Jó nekik, hogy megtehetik.
Joe (nevezzük így), Afrikából érkezett. Egyedül jött, menekültszállón lakik. Alacsony, gyűrűshajú, csöndes srác. Mintha mindig szomorú lenne. Már beszél egy kicsit németül, de mindig egyedül látom. Óvatosan  figyeltem, ahogy az ebédlőben magányosan ült, és maga elé nézett. Vajon milyen emlékek nyomasztják, kik hiányoznak neki és lesz-e elég ereje itt egyedül talpon maradni? Aztán, amikor leültem én is enni, azt láttam, hogy kimegy a tálalóasztalhoz és még szed magának az ételből. Ettől egy kicsit megkönnyebbültem, hiszen ez azt sugallja, hogy biztonságban érzi magát, és megbízik bennünk. De óhatatlanul is felvetődött bennem, hogy vajon volt-e mindig elegendő étel a számára. Kellett-e éheznie, félnie, menekülnie?
És a gondolat, ami hetek óta ott motoszkál a fejemben: hogyan képesek az emberek elutasítani a menekülteket, megbélyegezni és megtámadni őket, miközben a háborús híreket, a szenvedőket mutató filmeket megkönnyezik? Miért nem tesznek a kettő közé egyenlőségjelet? Ha sajnálják a szenvedőket, miért féltik annyira az ő kis kényelmes életüket tőlük? Mi se tennénk másként, ha a jószerencsénk folytán nem ide, Európába születünk, fehérnek, középosztályvelinek, fedéllel a fejünk fölött, elegendő élelmiszerrel a kamránkban és jó oktatással a gyerekeinknek. Ha mindez nem lenne meg, mi is elfutnánk, hogy jobb jövőt reméljünk és biztosítsunk legalább az utódainknak. Mint ahogy egy kicsit elfutottam én is.

Kulturális munkatárs lettem

Mindenhol ott leszek, ahol kell 

Nyaralás helyett idén nyáron egy neuköllni Nachbarschaftsheimben (migránsokat segítő központ) dolgozom napi négy órát. Migráns hátterű diákoknak szerveztek háromszor kéthetes nyelvi tábort. A srácok délelőtt nyelvórákon vesznek részt, délben ebédet kapnak, délután pedig szabadidős programokat szervezünk nekik.  Ma délelőtt tartottuk az első megbeszélést. Eléggé érthető módon engem nem nyelvtanárnak vettek föl. A csoportokat csupa lánglelkű fiatal szociális munkás vezeti. Akiknek többségét egy továbbképzésről már ismertem. Mivel azonban nekik nincs megfelelő pedagógiai tapasztalatuk, én fogom támogatni őket. Mert a táborvezető hallotta, hogy milyen jó pedagógus vagyok. Amikor ezt mondta, nyakig  vörösödtem. Az ember persze örül, ha jó hírét keltik, de én nehezen viselem, ha szembedicsérnek. Egyszerűen nem tudok az érzéssel (ami persze szuper) mit kezdeni.
Egészen ma délelőttig azt hittem, hogy az egészséges életmód jegyében együtt fogunk főzni a gyerekekkel. De aztán erről lemondtak, mert túl macerásnak tartották. Mondjuk, annyira nem bánom. Ezzel sokat egyszerűsödött a feladatom. Gyakorlatilag azt csinálom, amit az iskolában: beülök az órákra, ha egy gyereknek egyéni segítségre van szüksége, mellette termek, ha úgy látom, hogy valakinek problémája van, beszélgetést kezdeményezek, tanácsokkal látom el a nyelvtanárt...Ehhez jön még az ebéd levezénylése - konyhás segítségünk van, nekem csak irányítanom kell, hogy minden rendben menjen. Nagyon jó kis munkának néz ez ki. Remélem, sok új tapasztalattal gazdagodom magam is. Az meg külön szuper, hogy egy másik intézményben is megvetem a lábam, ha csak hat hétre is egyelőre. De lépésről-lépésre halad az ember előre. És az a plusz pénz is jól jön, amit így megkeresek. Majd elnyaralom valamikor máskor.

KMK

Valahol ott, a felhők szélén ül Kádár, lóbázza a lábát és halálra röhögi magát

Van, aki emlékszik még minek a rövidítése a KMK? Közveszélyes munkakerülés. Aki a remek, újabban visszavágyott szocializmusban nem dolgozott - helyesebben a személyi igazolványában nem szerepelt legalább valamiféle alibi munka -, azt bevarrták. Na persze, akkor volt még elég kamu munkahely. Termelték a nagy semmit. Lődörögtek a melósok a gyárudvaron, a funkcik az irodákban és gyártották a selejtet. Ez a teljes foglalkoztatottság. Ha Magyarországon újra ezt tervezik iparosítással egybekötve, ez valami hasonlót jelent. A három hónapig járó munkanélküli segély - nevezzék ezt most bárhogy is - pont nem elég arra, hogy az ember új munkát találjon a piacon, mert nincs elég meló. De lesz majd közmunka. Ami persze csak viszi az állam - illetve nevezzük már a nevén -, az állampolgárok pénzét. Nincs munkád és nem mész közmunkásnak a minimálbér feléért? Akkor megkapod a magadét, hacsak nem lépsz le időben. Ahogy a hajléktalanok ügyét elrendezték, vannak elképzeléseim, mi vár a magyar "közveszélyes munkakerülőkre". Kádár ül egy felhő szélén, lóbázza a lábát és halálra röhögi magát.

Megszakad a szívem

Erős gyökerek nélkül nem megy

Vasil ma reggel láthatóan dühösen, zavartan, pirosló szemekkel lépett be a kapun. Szokásával ellentétben rám sem mosolygott, látszott rajta, hogy valami trauma érte. A kabátja alatt csak egy atléta volt rajta, mint aki csak úgy hirtelen elrohant otthonról. Mellé szegődtem, de nem és nem és nem akart megszólalni. Szegény, még a szombati fociedzésen megsérült, azóta húzza a bal lábát, amivel nem hajlandó orvoshoz menni. Szívfacsaró volt látni, ahogy fölbicegett a lépcsőn szótlanul, magába fojtva bánatát. Szokás szerint körberaktuk a székeket a reggeli beszélgetéshez. Kiner moderált, ami annyit jelent, hogy mindenkit megkérdezett: hogy van, szeretne-e valamit elmesélni. Amikor hozzám ért, elmondtam, hogy szomorú vagyok, mert látom, Vasilt valami nagyon bántja és én nem tudom, hogyan segíthetnék rajta. Akkor nézett rám először Vasil. Amikor sorra került - számomra teljesen váratlanul - azt mondta, hogy igen, szeretne valamit elmondani: édesapja Berlintől 50 kilométerre kapott munkát, így az egész család hamarosan elköltözik egy számára ismeretlen városba. Teljesen kiborult (én is a könnyeimet nyeldestem, mert rettenetesen megszerettem őt), hogy végre Berlinben vannak barátai, jól érzi magát az osztályban, és itt kell mindezt hagynia. Borzasztó volt hallgatni, ahogy szűk szókincsével, erősen tört németséggel magyarázta, mennyire haragszik az anyjára, az apjára, mindenkire, amiért újra ez történik vele. Egyszer már otthagyta a barátait Bulgáriában, most pedig a berliniektől kell búcsút vennie. Igen, a gyerekeknek talán még rosszabb, mint a felnőtteknek: a döntést nem ők hozzák meg, sokszor nem is értik mi történik velük, csak összepakolják és elköltöztetik őket. Olyan egyszerű azt mondani, hogy a gyerekek gyorsan megszoknak minden új helyzetet. Pedig hatalmas traumákon mennek keresztül ők is. Vajon lesz-e megfelelő iskola abban a városban, ahová Vasilék költöznek? Lesz-e befogadó környezet, elég türelem, segítőkészség? Mi lesz ezzel a kiismerhetetlen, intelligens fiúval, akiben annyi kedvesség és szeretet van, de aki mégis olyan nehezen kezelhető? Fogják-e ott úgy szeretni, mint ahogy mi szeretjük?  Remélem igen. Szívből kívánom neki, hogy végre meglelje a nyugalmát és megkapja mindazt, amire szüksége van.

Neki csak a Kioszk marad...

Elvileg minden ember egyenlő, gyakorlatilag nem

Még nincs tizenhét, és már látni a sorsát: Dörnert fog készíteni és árusítani élete végéig. Nem azért, mert nem lenne többre képes. Azért, mert a bátyja is ezt csinálja. Azért, mert az apja is csak segédmunkás... Négy éve jöttek Bulgáriából Berlinbe. A hetedig osztályt végezte el. És, bármilyen hihetetlen, három évig úgy élt itt, hogy gyakorlatilag a lakást is alig hagyta el. Nem járt iskolába, tanfolyamra, nem szerzett barátokat. Németül sem tanult meg. Amikor egy éve elkezdett a Willkommen Klasséba járni, nagyon gyatra nyelvtudással érkezett. Valamennyit fejlődött, de a mai napig nehezen fejezi ki magát. Lassan szakmát kellene tanulnia, de nehéz számára megfelelő helyet találni. Már írtam róla korábban is, hogy egy fitneszstúdióban szeretett volna elhelyezkedni gyakornokként. Kínkeservesen találtam egy helyet, ahol halandóak voltak szóba állni velünk. A vezető azonban csak csóválta a fejét, amikor Kinerrel beszélgetett, látta, hogy bizony nehezen megy a fiúnak a kommunikáció. Kérte, hogy adjunk be pályázatot, csatoljuk hozzá a fiú bizonyítványait is. Hoppá! Ott álltunk a nagy kérdéssel: mit csináljunk a gyerek elveszejtett három évével? Nem tudunk arra az időszakra mit beírni. Megpróbáltuk eldugni és minél kevésbé látványossá tenni a hiátust, illetve a legmagasabb (hetedik) osztályos, bolgár nyelvű, cirill írással kitöltött bizonyítványt sem mellékeltük. Helyette csatoltuk a mostani féléves bizonyítványt. De hiába, nem kapta meg a helyet. Így marad számára a Kiosk és a Döner. Migráns sors. Persze valószínűleg még így is sokkal jobb élete lesz, mint lett volna odahaza. És talán a gyerekének már könnyebb lesz.
Ha nem kapja össze magát, Vasil is hasonló sorsra jut. A magát tizenhárom évesnek mondó (szerintünk azonban inkább tizenhat éves) fiú is Bulgáriából jött, de Kinerhez hasonlóan szintén török származású. (Amúgy az osztályban minden bolgár gyerek valójában török.) Nagyon értelmes, de óriási lókötő. Októberben csatlakozott a csapathoz. Nem könnyű motiválni. Sokszor az óra kellős közepén úgy dönt, hogy neki elege volt és mással akar foglalkozni. Ilyenkor nehéz visszacsábítani, de szerencsére eddig még mindig sikerült. Nagyon szeretem és ő is mindig kedves hozzám. Jókat nevetünk együtt, megbeszéljük - azzal a pár szóval, amit már ismer - milyen nehéz a német nyelv, és csodálattal nézi, hogy másfél év alatt én milyen jól megtanultam. Ilyenkor elmagyarázom/mutogatom/rajzolom/játszom neki, hogy ő, ha belehúz, még sokkal jobban fog másfél év múlva beszélni. Vasil mindig nagyon korán érkezik, általában már fél órával az iskola nyitása előtt vékony kis kabátjában kapuban ácsorog. Nem értjük, miért jön minden reggel ilyen korán. Nagyon meg szeretném már otthon látogatni, de a tanárnő (szerencsére) rákapott a módszeremre és velem akar jönni, így egy kicsit lassabban megy a dolog. Vasil az utóbbi héten egyáltalán nem írt házi feladatot. Észrevettem, hogy a holmijait sem viszi haza magával. Szerdán visszahívtam és hazaküldtem vele azt a fénymásolatot, amin az otthoni munka volt. A lelkére beszéltem, hogy készítse el a házit. És láss csodát! Megcsinálta. Iszonyatosan sok energiát kell egy-egy apró lépésbe befektetni, de megéri. Általában rettenetesen elfáradok, főleg mostanában, amikor már némettanárként (is) helyt kell állnom. A tanárnő számít rám, gyakorlatilag kétfelé osztjuk az osztályt és az egyik csoporttal én foglalkozom. Múltkor már óravázlatot is írtam, rendesen fölkészültem. Imádom ezt a munkát. Már régen nem éreztem ilyen jól magam, mint mostanában, az iskolában. Pedig ennyiféle problémás kamasszal tényleg nem egyszerű. De mégsem cserélném el semmivel.

Egy magyar építési vállalkozó panaszai

Itt sem egyszerű

A dohányzás káros az egészségre - mondtam a kisboltban előttem álló, középkorú, cigarettát vásároló munkásruhás embernek, aki döbbenten fordult hátra. Nem számított rá, hogy egy kis kioszkban magyarral akad össze. Váltottunk pár szót, mind a ketten siettünk. Az építési vállalkozónak, aki évek óta Berlinben dolgozik, egyre kevésbé megy az üzlet. A tömegesen érkező román és bolgár mesterek itt is leverik az árakat. Ráadásul, ide is begyűrűzött a nemfizetés szokása. A németek még csak-csak, de a volt szocialista országokból érkező fővállalkozók sosem utalnak időben, sőt, azon túl sem szívesen. Olyan nagy összegű kintlevőségei vannak, hogy az ipar feladásán gondolkodik. S hogy mi lesz utána? Megpróbál alkalmazottként elhelyezkedni. De láttam a szemén, hogy nem  fog. Kínlódik tovább. Még így is ezerszer jobb, mint otthon. Lengyelek, románok és bolgárok jönnek leginkább mostanában Berlinbe. Sokan szaktudás nélkül, csak szerencsét próbálni. Az építkezéseken ők is találnak munkát, de meglehetősen alulfizetettek. Folyik a vita a kötelező minimálbérről, mert például egy takarító vagy egy fodrász alig keresi meg a napi betevőjét. Persze ezen mi magyarok (lengyelek, bolgárok és románok) egyáltalán nem lepődünk meg, számunkra az ilyen alacsony életszínvonal teljesen megszokott, sőt...Három hétig egy olyan tanfolyamra jártam, ahol az állampolgári ismereteket oktatják. Kérdezte a tanárnő, hogy szerintünk mennyiből lehet Németországban megélni. Ő ezer euróban szabta meg a minimumot: mert kell...és itt sorolta, mi mindenre van egy európai polgárnak szüksége ahhoz, hogy emberhez méltó életet éljen. Nos, jelentem, a migránsok nyolcvan százalékának ez maga volna a luxus: mert a kultúrától a nyaralásig mindent beleszámolt, hiszen ez jár annak, aki dolgozik. Járna, de a többségnek nem jut. És ahogy elnézem, az elszegényedés csak nő, nemhogy javulna, inkább romlik a helyzet Magyarországon - is - és egyébként Németországban is. Az itteni multimilliomosok sem akarnak több adót fizetni. A szocializmus nem jó, ezt tapasztalatból tudjuk. A kapitalizmus sem jó, ezt is tapasztalatból tudjuk. Akkor????

Migránsok nélkül csökkenne az EU népessége

Szükség van a bevándorlókra Európában

Európa népességnövekedésének motorját a bevándorlók jelentik. Csak tavaly közel 900 ezren érkeztek az Európai Unió területére. A születések és halálozások adatai alapján számolt természetes növekedés mindössze 200 ezer főre tehető - közölte az Eurostat. Spanyolországból 2012-ben több mint 160 ezren vándoroltak ki a gazdasági válság következtében, s az országban minden tízből hat 25 év alatti fiatal munkanélküli. A spanyolokon kívül Görögországot, Írországot és Portugáliát érintette leginkább az elvándorlás, habár az ír szigeten a születések száma jócskán pótolta az emigrálók sokaságát. Litvániában hárommillió alá csökkent a népesség száma, ami annak tulajdonítható, hogy a balti állam 2004-es csatlakozása óta mintegy félmillió litván kereste a boldogulást az ország határain kívül, Nagy-Britanniában, Írországban és más uniós tagállamban. A népességszám visszaesése a válság sújtotta déli államokon kívül a 2004 után csatlakozott országokat érintette leginkább: Magyarországon, Romániában, Bulgáriában, Észtországban, Lengyelországban, Horvátországban és a balti államokban is csökkent a lakosság száma. Magyarország esetében 3,9 százalékos csökkenést mért a brüsszeli statisztikai hivatal. A bevándorlók elsődleges célpontjai Németország és Olaszország. Annak ellenére, hogy a halálozás mindkét országban meghaladta a születések számát, a németeknél 390 ezerrel, míg az olaszoknál 370 ezerrel nőtt a lakosság száma.
MTI
   
   
   
   
   

Hát, elmentek

Aláírásdömping

Őszi szünet van az iskolában, és öt fiatal többé már nem is jön vissza hozzánk. Két lengyel, egy litván és egy egyiptomi lány, valamint az albán fiú folytatja máshol, "normális" körülmények között tanulmányait. Ők már tudnak annyira németül, hogy beülhetnek egy átlagos iskolapadba. Juliját és Kledit nagyon féltem, ők annyira impulzívak, öntörvényűek, hogy egyáltalán nem biztos problémamentes betagozódásuk. Pénteken volt búcsúreggeli, az egész (kis)iskola elköszönt tőlük, majd az utolsó két órában játszottunk egy jót. Hónapok óta próbálkozunk egy kis közösséget kovácsolni a gyerekekből, s hogy mégis eredményes volt a munkánk, azt a tanítás után láthattuk: ott álltak mindannyian, együtt az iskola előtt, vita és heccelődés nélkül, majd közösen indultak el, hogy még egy kis időt együtt tölthessenek. Annyira helyesek voltak. Reményeink szerint jönnek újak, folytatódik a munka. Nem lesz sokkal könnyebb, bár most már vannak tapasztalataink. Nekem elég konkrét elképzeléseim vannak arról, hogyan tovább. Szerencsére a tanárnő igényt tart a tanácsaimra és hallgat rám. Jó ez a két hét szünet, de tulajdonképpen várom, hogy folytatódjon a munka.

Felütötte a fejét a rasszizmus

Nem hiszik el, hogy egyformák

Hétfőn nem voltam bent az iskolában, de a tanárnő teljesen kiakadva mesélte: a reggeli közben többen is cigányozni kezdtek. Van az osztályban három romániai roma gyerek. Mindhárman hiányoztak éppen, amikor szóba hozta Kledi a témát. Állítólag problémája volt a buszon két roma fiatallal, és felháborodva kérdezte: azok hogy jöhettek Németországba. A tanárnő gyorsan lereagálta a dolgot: úgy, ahogyan te. Pont úgy. Ezután kapcsolódtak be a többiek és szép kis perpatvar keletkezett. Furcsa értékrend: én még igen, a másik már nem élhet Berlinben. Engem fogadjanak be, de őt már taszítsák ki. Fura ezt éppen Kleditől hallani, aki mást se csinál, mint bajt. Nála már csak Jasif nagyobb bajkeverő. Jasif miatt már többször összeült a kupaktanács (Hilfekonferenz), ahol a Jugendamt-tal (gyermekvédelem) karöltve próbáljuk megtalálni a helyes megoldást. Ma például két órán keresztül győzködtük az iskola igazgatóját, hogy engedje meg Jasifnak a rövidített tanítást. Ez azt jelenti, hogy egy hónapig csak három órája lenne naponta, utána ezt megemelnénk négyre, majd fokozatosan a normális hatra. Mert semmi értelme ha ott ül és nem tanul, csak a többieket zavarja. Persze ez azt jelenti, hogy ki kell dolgozni részére egy speciális programot. Ami az írástanítással kezdődik, mert azzal - is - komoly problémái vannak. Nem nagyon akart belemenni, de aztán annyit megengedett, hogy a következő Hilfekonferenz-ig próbáljuk meg  rövidített időben oktatni Jasifot. Nagyon örült ennek a féleredménynek is, mert úgy hallottuk, hogy az igazgató sosem szokott ilyenekbe belemenni.

Mellettünk is élnek idegenek

"Szocpolos" lakások Idegenfalváról

Az ózdi vízelzárás kapcsán kerestem elő egy régi írásom az "idegenről", akit a görögök xenosnak neveztek. Magyarországon, de Európában máshol is a cigányok is idegenek. Sőt, migránsként kétszeresen is azok. Nem ismerik őket és nem is kíváncsiak rájuk. A faluban, ahol cigányokkal együtt nőttem föl és később tanítottam is gyerekeiket, nekünk nem idegenek voltak, hanem személynévvel, arccal, történetekkel, közös játékokkal és emlékekkel rendelkezők. Az idegen nem teljesen ismeretlen, de nem is ismerős, a kettő közötti átmenet. Az idegenség kiküszöbölésének eszköze lehet a megértés, amellyel áthidalható a kezdetben teljesen normálisan fönnálló távolság, és talán megértés is létrejöhet. Ez az állapot csak akkor alakulhat ki, ha elsajátítódik az a pozíció, ahonnan megérthető a másik álláspontja. A megértés két párhuzamos folyamatként megy végbe: egyrészt komparatív, vagyis az újonnan tapasztaltakat a már ismert dolgokhoz hasonlítjuk. A másik pedig a divinatorikus megértés, azaz átlényegülés. Ennek során megtörténik a másik személyiségével való azonosulás.

Idegennek lenni nyaralás esetén jó dolog, amikor mindenki tudja a másikról, hogy honnan jön, s hová megy vissza, az érdekeset, a különlegeset, a mást keresik egymásban a véletlen találkozás alkalmával. Ráadásul csak a személy idegen, maga a cselekvés ismerős, hiszen nyaralók jönnek, mennek, a változatosság varázsa mindenki számára lenyűgöző lehet.

A hosszú távú vagy akár a végleges beilleszkedés kényszerével – legyen ez akár önként vállalt – idegennek lenni egy más kultúrában, különösen, ha a boldoguláshoz az addigi megszokott és elsajátított gyakorlat helyett is teljesen újat kell kialakítani, már sokkal nehezebb. Az idegen magányos, könnyen válik bűnbakká, céltáblává. Idegen nem csupán egyén lehet, akár kisközösségről, csoportról, családról, tehát emberek közösségéről is beszélhetünk.

Az alkalmazkodás nem csupán pszichés kényszer, hanem akár létkérdés is lehet: munkához, javakhoz jutás feltétele. A polgárosodás útján a társadalmi mobilitás egyik leggyakoribb iránya a falvakból az iparosodó városokba költözés volt, mely egy teljesen más alkalmazkodást kívánt. A viszonylag zárt, biztonságos közegben kevesebb inger érte az embereket, ám a mindehhez képest gazdag ingerkörnyezetet kínáló városokban egy teljesen más ritmust kellett fölvenni. Gyakran – amikor országot is váltottak, vagy egy kisebbség kerül a többségi társadalomba – mindehhez még nyelvcserére is szükség volt. Tehát a fejlődés, a mobilitás, az előrelépés egyik leginkább járható útját a teljes alkalmazkodás, az asszimiláció jelentette. Hasonló játszódik le a trianoni határokkal elszakított magyarság köreiben, igaz más okokból kiindulva. Itt nem önállóan választott, hanem kényszerű útról beszélhetünk. A társadalmi státuszváltáshoz elsősorban az oktatáson keresztül vezet az út. Jó iskolák pedig a többségi társadalom nyelvén érhetőek el elsősorban. Tehát aki előre szeretne jutni, vagyis azt szeretné, hogy a gyermeke jól boldoguljon szülőföldjén, nem anyanyelvi iskolában tanul, vagy taníttatja a gyerekét. Mindez akár alapfoktól, de középszinten egyre inkább, felsőfokon pedig szinte kizárólag megtörténik. Lazulnak az otthoni kötelékek, s talán nem is érzékelhető az a határ, amikor valaki már nem szülei kultúráját, nyelvét tekinti alapvetőnek. Az asszimiláció a fejlődés, a boldogulás, az előrejutás, útja. Kérdés, hogy mennyire beszélhetünk az asszimilálódó ember, kiscsoport esetében egyfajta köztes állapotról, amikor egyik kultúrába még nem, de a másikba már nem találja száz százalékig a helyét. Afféle „lebegő” állapot lehet, mint ahogyan az első generációs értelmiségiekről beszéltünk úgy húsz évvel ezelőtt.

A cigány, a szegény, a nincstelen a társadalom perifériájára szorul. Aki nyelvi, kulturális, különbségeket mutat, a többségi társadalom számára idegen. Életesélyeiket az asszimiláció javíthatná, ez azonban lassú és nehéz folyamat. Ugyanis - főként a cigányok - többségében elkülönülten élnek a többségi társadalom tagjaitól, falvak szélén telepekben, városokban gyakran gettókban. Ráadásul az elmúlt évtizedekben leszakadó, gyakorlatilag teljesen elcigányosodó aprófalvakban. Számukra az asszimilációt nehezíti az előítélet is.  

A társadalom peremén élők kapcsolati hálóját elsősorban a magukhoz hasonlóan élők alkotják, hiszen az iskolai szegregációnak „köszönhetően” a többségi társadalom tagjai, mindazok, akik csak tehetik, megpróbálják megkeresni a jobb iskolákat, ahol gyermekeik számára az oktatás feltételei több esélyt nyújtanak a felemelkedésre, a jobb középiskolákba való bekerülésre. Az elesettek gyűjtőhelye pedig a rosszul felszerelt, gyakran még a mai napig is szakképzetlen vagy a speciális feladatra nem felkészült pedagógusokkal működő iskolák, ahol az egyre kevesebb tanulóból adódóan az állami támogatás („fejkvóta”) is egyre kevesebb.

A szakadék mélyül, és az idegenség is tartós állapot marad.
A többségi társadalomhoz kötődés főként formális szálakon – óvónő, pedagógus, önkormányzati előadó, szociális munkás, szociológus – szövődik. Ezek a személyek jelennek meg az úgynevezett „találkozási pontokon”. Ma még szinte egyedül csak az ő jóindulatukon, szakértelmükön, belátásukon múlik, hogy mennyire erősek ezek a szálak: megtartanak, vagy végleg elszakadnak.

Kitántorgók

A világ minden tájáról érkeznek csavargók, bevándorlók, turisták, kozmopoliták és migránsok

Berlin multikulturális város. A világ minden tájáról érkeznek ide emberek: kozmopoliták, vendégmunkások, csavargók, turisták, migránsok – és persze élnek itt németek is: volt kelet- és nyugatnémetek. Mert bizony gyakran még ma is felismerhető a különbség a fal két oldalán szocializálódottak között.

A nyelviskolában a legkülönfélébb emberekkel találkoztam: ült mellettem japán festőművész, lengyel gyári munkás, lett énekesnő, orosz operaénekes, kameruni ápolónő, szlovén újságíró, spanyol mérnök, mexikói "földbirtokos", olasz filozófus… és sorolhatnám még hosszasan. Általában egyikük sem eredeti szakmájában dolgozik. Például az olasz filozófuslány ingatlanközvetítő, a lett énekesnő és spanyol mérnök pincér (ahogy egy spanyol pszichológus is), az orosz operaénekes ikergyerekeit neveli, és azon morfondíroz, hogy esetleg óvónő lesz, a mexikói "földbirtokos" pedig egy fitnesz center recepciójába szeretne bejutni. Berlin a lehetőségek városa, ha kitartó vagy, tudod, mit akarsz és küzdeni is tudsz célod eléréséért. De akkor is, ha megelégedsz azzal, amit a város kínál: mindig van munkahely a gasztronómiában. A városba érkezésem után, még 2012. szeptember elején véletlenül tértünk be egy kis boltocskába, ahol kávét rendeltünk. Az eladónő felismerte magyar akcentusunkat és anyanyelvünkön szólt hozzánk. Elmesélte, hogy két éve él Berlinben, az utcán szedte össze némettudását, amit holtidőkben újságolvasással és otthon, esti tévézéssel próbál fejleszteni. A fiatal lány Pécsett szerzett közgazdász diplomát. Mindenképpen otthon szeretett volna boldogulni, de nem sok eséllyel próbálkozott. Végül megunta, hogy kihasználják, becsapják,  egy bőröndbe pakolta be a legszükségesebbeket és nekiindult. Egy másik magyar lánnyal bérelnek egy garzont, az eladói munkából pedig ha nem is fényesen, de biztonságosan megél. Akkor még nem ismertem a szociális rendszert, de elhittem neki: Berlinben nem kell attól félnie, hogy az utcára kerül, ha elveszíti a munkáját. Mint mondta, esze ágában sincs hazaköltözni, ő már itt szeretné leélni az életét. A lány nem vendégmunkás, hanem migráns. Benne van abban a 250 ezer magyar munkavállalóban, akik a GKI felmérése szerint tartósan külföldön dogoznak. Az idén júniusban végzett kutatás szerint fél éve külföldön dolgozik a teljes magyar munkaképes korú népesség 4,4 százaléka, és a háztartások 9 százalékában van tartósan külföldön dolgozó személy. A GKI közleménye azt írja: "A fokozódó kitántorgás arra utal, hogy a hazai munkakeresők elégedetlenek az itthoni lehetőségekkel, miközben külföldön láthatóan kiválóan megfelelnek a követelményeknek." A statisztikákban szereplőkről persze nem lehet tudni, miként képzelik el jövőjüket, milyen arányt képviselnek, akik örökre elhagyták az országot, és hányan vannak, akik csak addig maradnak külföldön, amíg összeszedik egy kicsit magukat, illetve amíg nem találnak otthon munkát. A GKI jelentéséből egyelőre csak azt tudjuk, hogy 2010 óta nő a külföldön munkát vállalók aránya, illetve azt, hogy "a fővárosi háztartásokból kisebb arányú (7 százalék) a munkavállalási célú migráció, mint a vidéki települések háztartásai esetében (9-10 százalék). Ennek oka a budapesti kedvezőbb bérszínvonal, a karrierlehetőségek nagyobb száma, a kisebb munkanélküliségi arány." Világos.

Bevándorló vagy vendégmunkás?

Bevándorló vagy vendégmunkás?

A migránsok (bevándorlók) és vendégmunkások között alapvetően nem az a különbség, hogy mennyi időt töltenek egy adott országban. Sokkal inkább érkezésük motivációja, célja és az annak megfelelően kialakított életstílus, asszimilációs hajlandóság különbözteti meg a két csoportot egymástól. Paul C.P. Siu kínai példákon keresztül mutatja be a vendégmunkásokat, akiknek „leglényegesebb tulajdonsága abban áll, hogy saját etnikai csoportja kultúrájának elkötelezettje marad… Pszichológiai szempontból a vendégmunkásnak nem áll szándékában tartósan berendezkedni a vendéghazában.” Jelenléte egy másik országban akkor is ideiglenes jellegű, ha végül – esetleg kisebb-nagyobb megszakításokkal - az egész életét ott tölti. Mindig hazakészül, amikor csak teheti haza is látogat. Esetleg bizonyos idő után megpróbál otthon boldogulni, de lehet, hogy a hazai viszonyok visszakényszerítik őt a kiválasztott országba (Siu példájában az Amerikai Egyesült Államokba). A migráns eleve hosszú időre, legtöbbször örökre tervez, ezért megpróbál alkalmazkodni. De, mint Siu is írja „a bevándorlók első nemzedéke – legyen az nyugati vagy ázsiai – sohasem asszimilálódik teljes mértékben.

Magda

Magdával ősszel ismerkedtem meg

Ha majd évek múlva visszaemlékszem azokra a berlini napokra, amikor egy nyelviskolában töltöttem a délelőttjeimet, Magdát biztosan a sárga fedelű lengyel-német szótárral együtt látom, ahogy ül az igeragozást taglaló plakátok alatt és sebesen lapozza a vaskos kötetet. Kicsi, vékony teremtés volt, alkatához képest nagy mellekkel, kifejezetten széles és keskeny szájjal, vágott szemekkel, rövidre nyírt frufrus, sötétszőke hajjal. Kleopátra frizura – valamikor így hívták ezt a stílust. Magda az a fajta, akinek, ha mosolyog, mind a harminckét foga látszik, miközben résnyire szűkül a szeme. A fiatal nő Szczecinből érkezett szerencsét próbálni. Otthon lengyel szakos tanárként dolgozott, de nem tudott megélni a fizetéséből, ezért választotta ő is Németországot több tíz-, sőt százezer honfitársához hasonlóan. A tizenötfős csoportban rajta kívül még két lengyel kínlódott a német nyelvvel: egy ikergyerekei miatt mindig kialvatlan gyári munkás és egy nyugdíjas asszony, aki most látta elérkezettnek az időt, hogy megismerkedjen férje anyanyelvével. Magda minden reggel úgy jött, hogy talán ez lesz itt az utolsó napja: hol beazonosítatlan eredetű, viszkető kiütések jelentek meg rajta, amire nem talált megfelelő gyógyszert, hol árpa nőtt a szemén, hol meg új albérletet keresett éppen. Mert az előző drága volt, túl messze volt, vagy mert nem engedte a tulajdonos bejelentkezni, ami nélkül reménytelen hivatalosan munkát vállalni. Magda sosem fejezett be egyetlen mondatot sem: a második szó után vagy vad szótárlapozásba kezdett vagy honfitársaival zsezsegett, feltételezhetően egy-egy szó jelentését taglalva. Aztán rászokott az írásbeli kommunikációra: a gondosan kiszótárazott szavakat egymás mellé biggyesztette és ezt az irkát vitte kiválasztott beszélgetőpartneréhez. Mindenkinek megszerezte az email-címét, telefonszámát, berlini tartózkodási helyét. Olyan szívósan küzdött ezekért az adatokért, mint egy felelősségrevonástól rettegő, identitását feladó titkosrendőr. Magda péntekente körbejárt a csoportban, mindenkit megkért, hogy készítsen jegyzeteket számára a következő hét anyagából, mert most már biztosan haza kell mennie legalább néhány napra, de aztán hétfőn, mintha mi sem történt volna, rendre megjelent. Valahogy lett egy új albérlete, szerzett kenőcsöt a szemére, és már közel járt ahhoz, hogy kitaposson magának egy félállást a német Karitásznál. Új célt is talált: eldöntötte, hogy masszázst tanul, mert azzal – egy plakáton látott árlista szerint – nagyon sokat lehet keresni.  Egyszer elmeséltem neki, hogy szlovák származású nagyanyám, ha valami baja volt, mindig azt mondogatta: Boze moj. Attól kezdve, valahányszor rám nézett, ezt hajtogatta: Boze moj, Ágnes, Boze moj – és úgy grimaszolt, mintha pontosan tudnám, éppen milyen gondja van. Ha értetlenül felvontam a szemöldököm, akkor rögvest megjelent nálam egy cédulával, amin ékes németséggel ott áll az őt pillanatnyilag leginkább foglalkoztató probléma. Magda, a maga bonyolult lelkével és folytonosan összegubancolódó életével elérte, hogy körülötte mindenki szerencsésnek érezze magát: mert van hol laknia, még őriz elég pénzt a bankszámláján, támogatják a szülei, sikeresen férjhez ment, vagy mert kifizette a német állam a nyelvtanfolyamát. Mégis, mindannyian úgy gondoltuk, hogy  igazi túlélő. Aztán az egyik hétfőn tényleg nem jött. Csak néztük árván maradt székét, és találgattuk, hogy végül mi gyűrte le. Teltek, múltak a hetek, az élet ment tovább, új csoporttársak jöttek, új örömökkel, új gondokkal, elfoglalták Magda helyét is. De ha sárga fedelű könyvet látok, a mai napig fölcsendül a fülemben: Boze moj, Ágnes, Boze moj.

Willkommen 2

A világ minden tájáról érkeznek. Világóra Berlinben, az Alexander Platzon

Hogyan lehet gyerekeket érdekeltté tenni a tanulásban, ha nem motiváltak, semmilyen hátrányuk nem származik abból, ha nem dolgoznak, ha a házi feladat hiánya semmilyen konzekvenciát nem von maga után, ha a tanárnő talán még örül is, amikor nem jönnek iskolába, ha a többségük otthon azt látja, hogy a szülők nem dolgoznak, mégis megélnek valahogy. Sehogy. A tizenkét gyerekből három (lány) dolgozik rendesen, ők feltehetően az őszi szünet után (októberben) átkerülhetnek egy másik („normál”) iskolába. Két lány Lengyelországból érkezett, az ő szüleik dolgozni jöttek, nem „csak” szerencsét próbálni. A harmadik lány egyiptomi, ő is szorgalmasan próbál haladni. Nagyon sok a lengyel bevándorló. Nagyjából az a helyzet Lengyelországban, mint Magyarországon, aki teheti, menekül. Nekik sokkal kézenfekvőbb Németország, hiszen van, aki két óra autókázás után hazaér, gyakorlatilag akár minden hétvégén hazautazhatnának. Persze nem teszik.

Egy hónapig dolgoztam egy német óvodában, ott ismerkedtem meg két lengyel nővel. Mindketten a férjükkel érkeztek. Az egyikük férje német ősöket tudott kimutatni, így számukra sima volt az út a még egykori NSZK-ba (Nyugat-Németország), azon belül is Nyugat-Berlinbe. A lányuk már itt született. Klasszikus német családmodellt alakítottak ki: anyuka otthon volt a gyerekkel, a papa pedig vállalkozóként valamilyen szerelési munkálatokat végzett, aminek során nagyon sokat utazott. Külföldre is. Öt évvel ezelőtt (a kislány akkor volt 15) Drezda környékén halálos autóbalesetet szenvedett. Ott maradt az anyuka egyedül a gyerekkel. A család Lengyelországban, ők itt: az asszonynak munkát kellett találnia, akkor került az oviba. Megkérdeztem, nem gondolt-e arra, hogy visszamegy a hazájába. Mint kiderült, állandóan ezen agyal, ott él az anyukája, volna, hol laknia, ha jól vettem ki a szavaiból, van is ott lakása, sőt, nyaralója is, jár is haza rendszeresen. Talán, majd, ha nyugdíjas leszel? – kérdeztem. Mert ugye, a német nyugdíj azért valamivel kedvezőbb Lengyelországban, főleg, ha nem kell lakást bérelni. De a gyerek már inkább tartja magát németnek, mint lengyelnek. Rendőr lesz, német barátja van, és többségében már anya és lánya egymással is németül beszél. Azt hiszem, az unokája már nem tanul meg lengyelül. Két generáció alatt tökéletes az asszimiláció, de valójában már a következő generáció is teljességgel be akar illeszkedni. Ez akkor egyszerű, ha a gyerek már itt születik, ebben a kultúrában szocializálódik, itt járja ki az iskoláit, német barátai vannak. Neki Lengyelország már csak anyja múltja.  Egy hely, ahonnan ősei érkeztek, ahol nyaralt valamikor néhány hetet. Egyszerű - írom magától értetődően egy katolikus lengyel család Berlinben született lánya esetén.
(De mi a helyzet a török vendégmunkásokkal? Miért nem tudnak/akarnak/sikerül nekik az asszimiláció? És egyáltalán az asszimiláció volna az üdvös számukra vagy az integráció? Ezekre a kérdésekre is szeretnék majd később kitérni.)

Más a helyzet, ha a gyerek már idősebb, amikor elhagyják a hazájukat, hogy máshol kezdjenek új életet. Itt kizárnám a bizonyos időre szóló munkaszerződések esetét, hiszen ilyenkor minden csak időszakos: a család tagjai tudják, hogy néhány évet töltenek idegenben, így is állnak hozzá a dolgokhoz, ők csak vendégmunkások. Azonban, ha úgy döntöttek, hogy végleg elköltöznek, vagy legalábbis a szerencsére bízzák, hogy ott maradnak-e vagy sem, akkor teljesen másként alkalmazkodnak. Természetesen a "Willkommen" osztály gyerekeinél nem tudhatom egyelőre, mik a szülők szándékai. De a gyerekek úgy gondolják, hogy nem időszakosan vannak Berlinben, hosszú távra terveznek. És bizony sokat szenvednek emiatt, főleg a hátrahagyott barátokat, családtagokat hiányolják, és persze a nyelvet, a régi iskolát, azt, hogy ott minden bejáratott volt és egyszerűnek tűnt, itt pedig mindenért meg kell küzdeniük. Én már csak tudom: 2012 szeptemberében érkeztem Berlinbe, néhány mondatot tudtam csak németül, alig volt pénzem, nem volt túl sok időm az akklimatizálódásra. Igaz, én tudom, hogy nem itt akarom életem hátralévő életét tölteni, de egy darabig, amíg nem normalizálódik Magyarországon a munkaerőpiac, biztosan itt kell maradnom.  És így se könnyű.   
Rengeteg kérdés vetődik föl bennem a "Willkommen" osztállyal kapcsolatban, de a legfontosabb: szükség van-e erre így és itt. Nem volna-e sokkal produktívabb, ha a gyerekeket rögtön beültetnék egy iskolába, és ott kapnának segítséget. Talán könnyebben és gyorsabban beilleszkednének.