Magda

Magdával ősszel ismerkedtem meg

Ha majd évek múlva visszaemlékszem azokra a berlini napokra, amikor egy nyelviskolában töltöttem a délelőttjeimet, Magdát biztosan a sárga fedelű lengyel-német szótárral együtt látom, ahogy ül az igeragozást taglaló plakátok alatt és sebesen lapozza a vaskos kötetet. Kicsi, vékony teremtés volt, alkatához képest nagy mellekkel, kifejezetten széles és keskeny szájjal, vágott szemekkel, rövidre nyírt frufrus, sötétszőke hajjal. Kleopátra frizura – valamikor így hívták ezt a stílust. Magda az a fajta, akinek, ha mosolyog, mind a harminckét foga látszik, miközben résnyire szűkül a szeme. A fiatal nő Szczecinből érkezett szerencsét próbálni. Otthon lengyel szakos tanárként dolgozott, de nem tudott megélni a fizetéséből, ezért választotta ő is Németországot több tíz-, sőt százezer honfitársához hasonlóan. A tizenötfős csoportban rajta kívül még két lengyel kínlódott a német nyelvvel: egy ikergyerekei miatt mindig kialvatlan gyári munkás és egy nyugdíjas asszony, aki most látta elérkezettnek az időt, hogy megismerkedjen férje anyanyelvével. Magda minden reggel úgy jött, hogy talán ez lesz itt az utolsó napja: hol beazonosítatlan eredetű, viszkető kiütések jelentek meg rajta, amire nem talált megfelelő gyógyszert, hol árpa nőtt a szemén, hol meg új albérletet keresett éppen. Mert az előző drága volt, túl messze volt, vagy mert nem engedte a tulajdonos bejelentkezni, ami nélkül reménytelen hivatalosan munkát vállalni. Magda sosem fejezett be egyetlen mondatot sem: a második szó után vagy vad szótárlapozásba kezdett vagy honfitársaival zsezsegett, feltételezhetően egy-egy szó jelentését taglalva. Aztán rászokott az írásbeli kommunikációra: a gondosan kiszótárazott szavakat egymás mellé biggyesztette és ezt az irkát vitte kiválasztott beszélgetőpartneréhez. Mindenkinek megszerezte az email-címét, telefonszámát, berlini tartózkodási helyét. Olyan szívósan küzdött ezekért az adatokért, mint egy felelősségrevonástól rettegő, identitását feladó titkosrendőr. Magda péntekente körbejárt a csoportban, mindenkit megkért, hogy készítsen jegyzeteket számára a következő hét anyagából, mert most már biztosan haza kell mennie legalább néhány napra, de aztán hétfőn, mintha mi sem történt volna, rendre megjelent. Valahogy lett egy új albérlete, szerzett kenőcsöt a szemére, és már közel járt ahhoz, hogy kitaposson magának egy félállást a német Karitásznál. Új célt is talált: eldöntötte, hogy masszázst tanul, mert azzal – egy plakáton látott árlista szerint – nagyon sokat lehet keresni.  Egyszer elmeséltem neki, hogy szlovák származású nagyanyám, ha valami baja volt, mindig azt mondogatta: Boze moj. Attól kezdve, valahányszor rám nézett, ezt hajtogatta: Boze moj, Ágnes, Boze moj – és úgy grimaszolt, mintha pontosan tudnám, éppen milyen gondja van. Ha értetlenül felvontam a szemöldököm, akkor rögvest megjelent nálam egy cédulával, amin ékes németséggel ott áll az őt pillanatnyilag leginkább foglalkoztató probléma. Magda, a maga bonyolult lelkével és folytonosan összegubancolódó életével elérte, hogy körülötte mindenki szerencsésnek érezze magát: mert van hol laknia, még őriz elég pénzt a bankszámláján, támogatják a szülei, sikeresen férjhez ment, vagy mert kifizette a német állam a nyelvtanfolyamát. Mégis, mindannyian úgy gondoltuk, hogy  igazi túlélő. Aztán az egyik hétfőn tényleg nem jött. Csak néztük árván maradt székét, és találgattuk, hogy végül mi gyűrte le. Teltek, múltak a hetek, az élet ment tovább, új csoporttársak jöttek, új örömökkel, új gondokkal, elfoglalták Magda helyét is. De ha sárga fedelű könyvet látok, a mai napig fölcsendül a fülemben: Boze moj, Ágnes, Boze moj.