Antonról jutott eszembe, hogy írtam én néhány éve egy dolgozatot a cigányságról helyzetéről. Azóta sajnos csak romlott a helyzet.
 |
Nekik is nehéz lesz |
„A cigányok
foglalkoztatási és szélesebben értelmezett életesélyeit valójában négy tényező
rontja: az iskolai lemaradás, a területi hátrányok, a foglalkoztatás és az
iskolai hátrányok családi szintű kumulálódása valamint a diszkrimináció.” –
Kertesi Gábor
A kisebbségi lét okozhat büszkeséget, adhat erőt,
önbizalmat, jelenthet erős kapcsot és összetartást a kisebbségi csoport tagjai
között. A cigányság – vagy roma népesség – számára a kisebbségi lét a többségi
társadalom egyelőre inkább erősödő elkülönítési próbálkozásai miatt inkább
kényszerűen, mint önként vállalt közösség. Szalai Júlia Az elismerés politikája
és a cigánykérdés című tanulmányában a cigányságot, mint „diaszpórakisebbséget”
határozza meg: „a nem cigány kisebbségek és a cigányság közötti legfőbb
különbség a nemzeti illetve etnikai elhatárolódás mentén adódik. A nemzeti
alapú kisebbségszerveződés feltételezi a kisebbség mögött álló, magát
intézményesen is megjelenítő többségi nemzet létét, amelyben az anyanemzethez a
kisebbség, mint fontos referenciaponthoz és biztonságot adó háttérhez
viszonyulhat.” (Szalai 2000)
Mindenek előtt azt a kérdést kell tisztáznunk, kit tartunk
cigánynak, illetve ki tartja magát cigánynak, hogyan határozható meg ez a
fogalom. Ráadásul egységes cigányságról nem is beszélhetünk, hiszen a cigányság
önmagán belül éppoly rétegzett, mint bármely más társadalom. (Kolosi, 1984)
Erre azonban nem térek ki, írásomban a cigányság többségi társadalomhoz való
viszonyát szeretném általánosságban elemezni.
Ki a cigány?
A kérdést, melyet az előzőekben feltettem, mások is
megpróbálták már megválaszolni, mivel a cigányság-kutatásban alapvetően
fontosnak és meghatározónak tartanak. Például Ladányi János és Szelényi Iván Ki
a cigány? című cikkében. (Cigánynak születni, 2000)
Véleményük szerint a „Ki a cigány?” kérdésre adandó
válasznak hasonlónak kell lenni a „Ki a magyar?” kérdésre nyújtott válaszhoz.
(Cigánynak születni, 2000) A címben megjelölt probléma egy vita keretei között
vetődött föl, melyben a másik felet Kemény István-Havas Gábor-Kertesi Gábor
képviselte, akik az elmúlt évtizedekben három alkalommal végeztek átfogó
kutatást a cigányság társadalmi helyzetéről (1971, 1992-1993, 2002-2003).
Kemény István felfogása szerint cigány az, akit a környezete
annak tart. (Kemény, 2003) Kutatásaiban ennek figyelembevételével határozta meg
a cigányságot, amiért sokan vitatkoznak eredményeivel.
Ladányiék vitája a mintavétel szakmaisága mellett erkölcsi
alapokon is nyugszik, hiszen azt írják: „Mi is az objektív alapunk arra, hogy egy
megkérdezettet, aki azt állítja, hogy ő bizony nem cigány, mi cigánynak
minősítsünk?”[1]
A „cigány” fogalom definiálása alapvető, ugyanis nincs a
cigányokról megbízható, rendszerezett nyilvántartás. „Kemény és munkatársai már
negyed évszázaddal ezelőtt abból az alaphipotézisből indultak ki, hogy az
etnicitás nem az etnikai csoport tagjaként megjelölt személyek objektív
jellemzője, hanem az e személyeket minősítők szubjektív ítélete – írta Ladányi
és Szelényi közös válaszcikkükben a már említett vitában.(Ladányi, Szelényi,
2000) Kertesi Gábor a sokadik válaszcikkében azt állítja, hogy Ladányiék
„lehetetlenségi tétele” szerint az elméletileg számításba jövő definíciók nagy
száma miatt lehetetlen a cigány népesség lélekszámát megmérni. (Kertesi, 2000)
Az előbbiekben felvázolt egymástól eltérő felfogások miatt valóban nehéz
meghatározni a cigány populáció nagyságát, s az egymástól különböző felfogások
miatt egymástól eltérő eredmények is születtek. Az arányok különbözőségének oka
lehet többek között, hogy nem azonos korcsoportokat vizsgáltak, s a cigányság
körében az átlagnál magasabb a gyermekek aránya. A másik okot Kertesi Gábor is
említi: „Ha ugyanis egy mérési problémával kapcsolatban nem tisztázza valaki az
adott mérés célját, könnyen belátható, hogy az elvileg lehetséges mérési
eljárások nagy száma – és persze különbözősége – miatt olyannyira különböző
mérési eredményeket kap, hogy azok eleve megkérdőjelezik az adott objektum
mérésének értelmét.” (Kertesi, 2000)
Cigányság a szocializmusban
A második világháború előtt és közvetlenül utána a cigányság
– beleértve a letelepülteket is, – társadalmon kívüli csoportot alkottak. Ám
ennek ellenére a helyi társadalomhoz sok szállal kapcsolódtak. Tradicionális
szakmáik – például vályogvető, szegkovács, teknővájó – révén, valamint
kiegészítő tevékenységeiknek – gyűjtögetés, napszám – köszönhetően alapvető
igényeiket kielégíthették. Ekkor még élő szokásaik, hagyományaik biztos
támpontokat nyújtottak a mindennapi életben szükséges eligazodáshoz.
Hozzáteszem, ebben az időszakban a magyar társadalmat is egy viszonylag zárt
rendszerként határozhatjuk meg, melyben az ismeretek nagy része szocializáció
útján megszerezhető. Ekkor még kevésbé kellett számolni a társadalmi mobilitás
hatásaival.
Írásom elején már említettem, hogy az MSZMP KB
„iránymutatásai” határoztak a cigányság további sorsáról. „A kapitalista
társadalomban a cigányokat kiközösítették, kölcsönös bizalmatlanság és az
előítéletek mély szakadéka keletkezett a cigányok és nem cigány lakosság
között. Hazánk felszabadulásával a cigányok a társadalom teljes jogú tagjai
lettek, s a kedvező fejlődési feltételek pozitív hatással voltak a
cigánylakosság leghaladottabb elemeire. Ezek száma azonban még igen kicsi, és
csak lassan növekszik. Többségük még máig sem tudott megszabadulni a múlt
terhes örökségétől.” MSZMP KB, 1961)
Ez a cigányság erőltetett és erőszakolt asszimilációját
vetítette előre és meghatározta a következő évtizedek történéseit. A
hagyományos, még meglévő kulturális létből, a működő szokásrendszerek közül szociális
intézkedéseknek álcázott programokkal kiszakították a tradicionális
cigányközösségeket. Elvették tőlük hagyományaikat, biztonságot és bizonyosságot
jelentő szokásaikat, közösségi rendszerüket, nyelvüket, kultúrájukat.
A célkitűzések között a munkába helyezés, a munkamorál
javítása, cigánytelepek felszámolása, egészségügyi és szociális helyzet
javítása, cigánygyerekek beiskolázása, szerepelt kiemelten, különös tekintettel
a „látható” problémák megoldására. Ez azt jelentette, hogy a főbb vasútvonalak,
idegenforgalmi települések melletti telepek felszámolása elsőséget élvezett.
(MSZMP KB, 1961)
A szocialista rendszer politikusainak intézkedéseit
korántsem a jószolgálati tevékenység motiválta: az erőltetett iparosítás
nagyszámú új munkaerőt igényelt. A cigányság hagyományos munkalehetőségei
ekkorra beszűkültek és megfelelő utánpótlási lehetőséget biztosítottak: az
előrelépés nagyon kicsi volt, általában segéd, esetleg betanított munkások
lettek.
Megindult a cigányság lassú vándorlása az ipari városokba.
Akik eredeti lakóhelyükön, többségében aprófalvakban maradtak, hitelek
segítségével házat építhettek, általában a tanács által biztosított telkeken,
továbbra is a falu szélén. Épültek csökkentett értékű „cs” lakások, a városokba
került cigányok pedig a munkáslakónegyedekben jutottak lakáslehetőséghez.
A lassú fejlődés eredményeként egyre több cigány gyermek
végezte el a nyolc osztályt, amely a hatvanas, hetvenes években értéket hordozó
bizonyítványt jelentett.
A cigányság az asszimilációs törekvések és intézkedések
következtében a társadalom legalsó rétegébe „emelkedett”. A rendszeren belülre
kerültek, ellenőrizhetővé váltak, a társadalom kívüliségből hátrányos helyzet
lett, a cigánypolitikából pedig szociálpolitika. 1984-ben a cigányság mintegy
70 százaléka lakott falvakban. 33 ezerre csökkent a telepen élők száma. A
munkaképes korú cigány férfiak 85 százaléka dolgozott. 51 százalékuk volt segédmunkás (az
összlakosság 12 százalékával szemben), 24 százalékuk betanított munkás
(összlakosság 26 százaléka) és 8 százalékuk szakmunkás (összlakosság 30
százaléka). (Az általános iskola
elvégzése után - elsősorban szakmunkásképzőben - továbbtanulók aránya még
mindig csak 37 százalék volt. (Mezei, 1987)
A rendszerváltozás és hatásai
A funkcionális elmélet szerint a modern társadalmak
posztindusztriálissá vagy információs társadalommá fejlődése a erősítheti a társadalom jövőbeli rétegződésében. Ezzel
szemben a meritokratikus elméletek azt állítják, hogy az iskolai rendszer a generációk
közötti társadalmi és kulturális egyenlőtlenségek újratermelését szolgálja.
(Róbert: Társadalmi mobilitás) Míg a többségi társadalom középosztályára és a
társadalmi státuszrangsorban annál magasabb szintjén elhelyezkedő rétegekre
igaz lehet a „kiérdemlésen alapuló” szelekció, addig a cigányságra nem.
Bernstein korlátozott és kidolgozott kódrendszeréről írt tanulmánya világossá
teszi, hogy a középosztály által használt nyelvezeten írt tankönyvek, a
többségében középosztálybeli, és igen gyakran előítéletes gondolkozású
pedagógusok többsége nem alkalmas arra, a cigányság számára szükséges
információkat közvetítsék, hogy cigány gyermekeket tanítsanak. Azt már egy
külön tanulmány keretei között lehetne csak elemezni, hogy mire is tanítsanak.
A mai közoktatási rendszer az átlagos gyermekekre épít, sem a hátrányos
helyzetű, sem az átlagostól jobb képességű gyermekekkel nem tud mit kezdeni.
A rendszerváltozás okozta sokk különösen erősen hatott a
cigányságra. Összeomlott a szocialista gazdaság, s maga alá temette a cigány
munkavállalók nagy részét. Az addigra általánossá vált nyolcosztályos
végzettség elértéktelenedett. Legelőször a gyengén képzett, a társadalmi
munkamegosztás hierarchiájában a legalsó fokon tevékenykedő cigányok közül
kerültek ki a tartós munkanélküliek. A munkaképes korú cigányság 60 százaléka
dolgozott a rendszerváltást megelőző időszakban, a változások egyik szomorú
eredménye, hogy e népesség mintegy 40 százaléka veszítette el állását. A teljes
népességben ez az arány 10 százalék volt. (Szuhai, 2001)
„Az iskolából frissen kikerült cigány fiatalok helyzete is
igen rossz. A tartós munkanélküliek aránya körükben legalább 40 százalékkal
haladja meg az azonos végzettségű és életkorú nem cigány pályakezdők megfelelő
adatát.” (Szuhai, 2001)
1993-ban a cigányság kisebb, mint 10 százaléka lakott a
fővárosban, szemben a népesség 20 százalékával. Községben – jellemzően
aprófalvakban - lakott 58-64 százaléka, szemben a népesség 38 százalékával. A
cigányság mintegy negyede lakott Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg
megyében, szemben a lakosság 18 százalékával. A cigány háztartások 28
százalékában nincs kereső, szemben a teljes populáció 9 százalékával.
Iskolázottságuk elmarad a nem cigányokétól. Egy keresőre általában több mint
kétszer annyi személy eltartása hárul, mint a nem cigány népességben. A cigány
háztartások több mint negyedében nincsen kereső. „A cigányság sokkal
kirekesztettebb az asszimilációból (is), mint bármely más nemzetiség.” (Kertesi,
2000)
Kertesi Gábor egyenesen úgy fogalmaz: „ A rendszerváltással
a cigányság elmúlt százéves története során másodszor veszítette el a
létalapjait.” (Kertesi, 2001) Míg azonban a múlt század első felében a tradicionális
közösségek és hagyományos mesterségek felszívódása egy viszonylag lassú
folyamat volt, a rendszerváltozás nagyon rövid idő alatt ment végbe, melyhez a
cigányság nem tudott alkalmazkodni. Kertesi úgy látja, a cigányság korábban
integrálódott tömege került néhány év alatt újra társadalmon kívülre. (Kertesi,
2001)
Mivel a többségi társadalomban is széles rétegek néznek
farkasszemet a szegénységgel, küzdöttek, küzdenek a nélkülözés és a teljes
lecsúszás ellen, felerősödött az előítéletes gondolkozás. Mint Szalai Júlia
írja Az elismerés politikája és a cigánykérdés című elemzésében, egyre
intenzívebbé váló a cigány-magyar konfliktusok dimenziót váltottak, a
feszültségek nem szociális, hanem többségi-kisebbségi mezben törnek utat.[2] A nyolcvanas évek
közepéig tartó fejlődési folyamat megfordult, ismét nyílt a cigányság és a
többségi társadalom között az olló. Szalai Júlia úgy látja, hogy a romák
többségének küzdelme ma nem relatív megfosztottságuk, hanem teljek
kitaszítottságuk ellen folyik.
Összegezve: a többségi társadalom mellett létező, de ahhoz
kapcsolódó cigányságot a szocialista rendszer a maga szabályai szerint
bekebelezte, a társadalmi hierarchia legaljáig engedve őket. Cserében elvárta,
hogy mondjanak le nyelvükről, kultúrájukról, szokásaikról. A még alig megkezdődött, gyönge asszimilációt,
s csak kisebb részben integrációt a rendszerváltás politikai és gazdasági
földomlása derékba törte. Munkanélküliségük, a társadalom peremére
szorultságuk, szegregált oktatásuk visszahat társadalmi megítélésükre.
A cigányság egy jelentős része a sehová sem tartozás furcsa
állapotában leledzik, a többségi társadalom nem kér belőlük, tradícióikhoz
pedig már nincsen visszaút.
Felhasznált irodalom
Havas Gábor: A kistelepülések és a romák – in: Cigánynak
születni, szerk. Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia – Új Mandátum Kiadó,
Budapest, 2000
Janky Béla: Lakóhely-változtatások a cigányok körében – in:
A cigányok Magyarországon, szerk. Glatz Ferenc, Magyar Tudományos Akadémia,
Budapest, 2001.
Kemény István: Válság után, szegények, munkanélküliek, cigányok,
versenyképtelenek In: Esély folyóirat, 2003/2 www.szochalo.hu
Kemény István-Janky Béla: A cigányok foglalkoztatottságáról
és jövedelmi viszonyairól
In: Esély folyóirat, 2003/6. szám, www.szochalo.hu
Kertesi Gábor: Az empirikus cigánykutatások lehetőségeiről
- In: Cigánynak születni, szerk. Horváth
Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia – Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2000
Kolosi Tamás, Státusz és réteg, Társadalomtudományi Intézet,
Budapest, 1984
Ladányi János-Szelényi Iván: Ki a cigány? In: Cigánynak
születni, szerk. Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia – Új Mandátum Kiadó,
Budapest, 2000
Mezey Barna szerk: A magyarországi cigánykérdés
dokumentumokban 1422-1985
Kossuth Kiadó, Budapest, 1986
Szalai Júlia: Az elismerés politikája és a cigánykérdés, in.
Cigánynak születni, 534. o.
Szuhai Péter: Foglalkozási és megélhetési stratégiák a
magyarországi cigányok körében
In: A cigányok Magyarországon, szerk. Glatz Ferenc, Magyar
Tudományos Akadémia, Budapest, 2001
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése