Elgurult a gyógyszere

Van az úgy, hogy a tűz kifog a tűzoltón

Nem igaz, nem gurult el az a fránya gyógyszer, az anyukája felejtette el beszerezni. Ezt maga (nevezzük így) Bastian mesélte el délben, amikor a már megszokott túlpörgéséhez képest ezerszeresen túlpörögve jött ebédelni. Első mozdulatra leverte az evőeszközt, aztán kiborította a teát, majd rendcsinálás címszóval mindent összekutyult. Egyedül volt az asztalnál, de olyan műsort adott, mintha mind a tíz széken ültek volna. Bastian hiperaktív, gyógyszert kap, hogy valamennyire koncentrálni tudjon. Gyógyszerrel se könnyű vele, mert folyton jár a szája, állandóan vitatkozik, és bármilyen érvnek hosszasan ellenáll. Szerinte nem az a megálló jön, ami jön, a matek leckét nem úgy kell megoldani, ahogy kell...és sorolhatnám. Aztán, amikor már maga is rájön, hogy nem volt igaza, hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vesz és teljes erővel állítja, hogy ő nem is azt mondta, amit, hanem pont az ellenkezőjét. Én jól szórakozom rajta. De ma tényleg nagyon fárasztó volt. Miután megjöttek a hatodikosok és teljes hangerőre kapcsoltak, hosszasan győzködtem, menjünk át a média terembe, hogy meg tudja csinálni a matek leckéjét. Nagy nehezen beadta a derekát. De kerek hatvan perc alatt sem volt képes három szuper könnyű feladatot megoldani. Cserében végig kellett hallgatnom egy német komikus több előadását, egy hosszas okfejtést arról, miért rángatózik a lába. kiselőadást tartott a fociedzéseiről, és közben énekelt, vijjogott, vadul gesztikulált, föl-fölpattant és vihogott. Próbáltam motiválni: egy feladat, egy menet pingpong. Erre nagy nehezen hajlandó volt néha egy-egy számot leírni, változatlan műsor kíséretében. Én gyógyszerellenes vagyok. Nagyon. De ma délután beláttam, hogy van az a probléma, amit nehéz lenne gyógyszer nélkül megoldani. Persze meg lehetne, ha Bastian anyukája nem volna munkanélküli és internetfüggő, ha több energiája és figyelme jutna a fiára, ha minden igyekezete a fiára irányulna. Még évekkel ezelőtt találkoztam egy pszichiáterrel, aki Ayres-terápiával sikeresen "gyógyított" hiperaktív gyerekeket. Az idézőjel azért fontos, mert a hiperaktivitás nem betegség.

Kapukat bereteszelni, lőréshez!

A szlovén vár csak illusztráció :)

Imára! Harcra! Aki gyalog érkezik, egyszerűen elzavarni! A kőhajító gépet használókat legéppuskázni. A letelepedési kötvényeseknek kivilágítani a helikopter-leszállópályát! A pénzt átutalással kapjuk, ne higgyetek a bőröndös embereknek: ők egységünket megmételyező idegen kultúrát akarnak becsempészni szent falaink közé. Isten és megerősített állásaink őrizzenek minket a másvallásúaktól! Édes hazánk nékünk, magyaroknak terem életet adó búzát, csorgat poharunkba kristálytiszta vizet és jutalmaz minket szotyival. Miénk itt a bársonyos béke, Tokaj hegyalja, és az illiberális demokrácia. A kifelé igyekvőknek egyelőre tartsátok nyitva a sertéstelep és a stadion közötti kiskaput. A kulcsot azért a biztonság kedvéért magamnál tartom.

Húsz perc a pokolban

Na, jó, azért ilyen nagy baj nem volt

Öt harmadikos gyerekre két felnőtt jutott. (Az egyik én voltam.) Körbeültük az asztalt, és megbeszéltük, hogy a rendelkezésre álló negyvenöt percben ki mivel szeretné tölteni az idejét. Mivel valamennyi gyerek magatartászavarral küzd, napközben is kapnak egy-egy órát (néha kettőt), hogy kikapcsolódjanak a tanulásból és játszhassanak egy kicsit. Momó, a bolgár kissrác kapásból rávágta, hogy focizni szeretne. Három fiú viszont egy másik teremben katonásdit akart játszani. Erre Momó is azonnal megváltoztatta tervét, inkább ő is velük játszott volna. A gyerekek és Momó között nem működik a kémia (úgy általában a gyerekek között nem működik). Ha belép a terembe, valaki biztos azonnal rákezd, hogy "cigány", "cigány" - mondja ezt egy török, egy félig török, félig arab, meg a félig afrikai. Szóval a gyerekek most is határozottan nemet mondtak, hogy bizony ők nem játszanak Momóval. Én azonnal rákezdtem, hogy jöjjön velem focizni, tök jó lesz, úgyis azt akarta először, de minden hiába, hajthatatlan volt. A többiek kötötték az ebet a karóhoz, hogy nem és nem. Nem volt sok választásunk, vagy senki sem játszik és csak cirkusz van, vagy hárman szépen játszanak (plusz a kis visszamaradott, bébiforma srác, aki az otthonról hozott karaktereivel játszik mindig fantáziajátékot a szőnyeggel bélelt  kuckóban - sokszor velem) és azt reméltem, Momót csak sikerül megnyugtatni. Hát nem sikerült. Sikítani kezdett, szétdobálta a székeket, ki akart mászni az ablakon, gyakorlatilag teljesen elvesztette az önkontrollt, olyan volt, mint egy kis állat. Megfogtam, leültem vele a kanapéra, próbáltam elvonni a figyelmét, de csak üvöltött és kapálózott, gyakorlatilag le kellett fognom, hogy ne tegyen kárt se másban, se magában. Húsz percig tartott a huzavona, aztán annyira elfáradt, hogy abbahagyta. Megetettem, megitattam, játszottunk egy menet sakkot, és mintha mi se történt volna....Nehezen szokom meg, hogy itt semmi nem úgy működik, mint egy "normális" iskolában.

Találkozásom egy nácival

A világ sosem változik, az erőszak belénk van kódolva

A kollégáim már régebben mondták, hogy az egyik legproblémásabb gyerek apja náci. Mondjuk a gyerek (10 éves) többször is erre utaló tirádákat zengett az ebédlőasztalnál, szóval nem volt nehéz elhinni, hogy otthon hall egyet s mást. Röhögtem is magamban, hogy milyen érzés lehet apukának látni: az egyetlen fiacskája közelében csak úgy nyüzsögnek a külföldiek, akik, ugye minden rossznak okozói: a napközi vezetője török, én meg magyar vagyok. Apuka iránt amúgy alanyi jogon eddig is ellenszenvet éreztem, hihetetlen agresszió ült a szemeiben. A pasi egy visszafojtott görcs volt, valahányszor megjelent. Ma délben, amikor a gyerekek az utolsó óra után jöttek le a napközibe, az egyik kisfiút szárnyai alatt melengetve (képzavar) kísérte le a tanárnőt, mert megint balhé volt a harmadik osztályban. Na, ja, kezelhetetlen gyerekek gyülevésze ez az osztály, az a csoda, ha nincs balhé. A nácinak titulált apuka drága kicsi fia vágott egy széket az osztálytársához, majd küldte el a tanárnőt melegebb éghajlatra. Én utána csak arra figyeltem föl, hogy Momó, az én kis bolgár patronáltam rohan ki az udvarra, emlegetett apuka rémes gyerek  meg utána. Mint kiderült, ollóval az ujjai között, miközben azt üvöltötte, hogy "megöllek". Momót kitessékeltem a kapun, hogy menjen már haza, a másik gyereket pedig a napközibe tereltem. Nem volt egyszerű, én is kaptam némi verbális gyalázást, de már föl se veszem. Délután az apja jött érte, ezt azért el kellett mondanom neki. Az első mondat után az apa üvöltve fordult a gyerekhez, majd hozzám, és majdhogynem megkérdőjelezte, amit mondtam. A gyerek szintén üvöltve tagadott, ő ugyan semmit sem csinált. Elég fura helyzet volt. Apuka szemével éppen engem gyilkolt, a gyerek tovább üvöltötte, hogy semmit sem csinált. Apuka még följebb srófolta a hangját, hogy mi a fene van itt, már délelőtt fölhívták őt az iskolából, hogy széket dobált a gyereke, meg sértegette a tanárnőt, most meg ez az ollós eset. Én lassan kiestem a szerepemből, már bántam, hogy egyáltalán szóba hoztam, ez az ember ugyan nem lesz partnere az iskolában semmiben. A gyerek végül töredelmesen bevallotta, hogy tényleg minden úgy történt, ahogy mondtam, én lányos zavaromban elrontottam egy igeragozást (hülye németek), erre az apa a tőle telhető legnagyobb gúnnyal javította ki a gyerekhez fordulva. Sajnos arra már nem emlékszem, hogy melyik ige múltidejét rontottam el, szóval a stressz mégsem jó tanító. Mindegy is, a papa elment a napközi vezetőjéhez panaszkodni, aki jól helyretette. Egy török, egy németet. Én pedig még egy ideig elméláztam azon, hogy basszus, sosem fogom tudni németül olyan jól megoldani ezeket a helyzeteket, mint magyarul. Még családsegítő koromban az egyik új kuncsaft pénzt szeretett volna tőlünk valami piacozós kezdeményezéshez. Mondtam neki, hogy OK, de vannak azért feltételeink. Nos, ez nem tetszett neki, fölpattanva fenyegetett, topogott, hogy mindjárt nekem támad. Én is fölpattantam és magas C-n magyaráztam el neki, hogy mégis mit képzel. Legközelebb mélyre hajolva, kezétcsókolommal köszönt. Hiába, van, aki csak az erőszakból ért. Mint ez az apuka, aki nem is tudom, miért csodálkozik, hogy a fia sem tud más megoldást: szidni és ütni. Hát nem ezt látja otthon?

A rendőrök sem bírtak velük

A helyzet nem rossz, hanem kétségbeejtő

Az iskola, ahol dolgozom, olyan gyerekek gyűjtőhelye, akik sehol sem tudtak megmaradni: magatartászavarral küzdenek, agresszívek. A harmadik és negyedik osztályba járó kisdiákok (6 + 4 gyerekről van szó) gyakorlatilag kezelhetetlenek. Én a harmadikosoknál próbálok meg segíteni a tanítónőnek, azaz próbálnék, ha nem lenne folyton beteg. De egy egész hetet sem bír ki tanítványai között. (Mondjuk azt végképp nem értem, miért ment gyógypedagógusnak, mit gondolt, amikor elvállalta itt a munkát, de mindegy is.) A helyzet annyira rossz, hogy a rendőrség igen tapasztalt és szakavatott munkatársai jöttek ma erőszakmentes kommunikációs tréninget tartani. Merthogy a gyerekek kizárólag egyetlen megoldási módszert ismernek: a verekedést, egymás felmenőinek vaskos szidalmazásával körítve. Én csoportmegbeszélésen voltam, ezért csak később értesültem az eredményről: a rendőrök fölfüggesztették a tréninget, mert még ők sem bírtak velük. :(

Coki bevándorlók

Megvédik a határokat

„Csak bajt és veszedelmet hoz az európai emberre, ezért a bevándorlást meg kell állítani, ez a magyar álláspont” - mondta Orbán Viktor a vs.hu szerint. Hogy mennyire ez a magyar álláspont, az persze nagy kérdés, de valószínűleg sokan gondolják így. Azok is, akiknek 1956-ban emigrált családjukból valaki és nagyon hálásak voltak, hogy valahol befogadták őket. Azok is, akiknek manapság él valamelyik Magyarországnál fejlettebb európai országban (szinte már csak ilyen van) hozzátartozójuk. Mert minket be kell fogadni, hiszen mi magyarok vagyunk, de mi bezárjuk a kapukat és coki nektek migránsok. Szokás szerint erővel akarják megoldani a problémákat. Nem tudom ki ütné most itt ezeket a billentyűket, ha mindig ilyen kis agresszív pöcsök irányították volna az országot. Én biztosan nem, hiszen az én apám ősei is bevándorlók voltak néhány évszázaddal ezelőtt. S lám, mégis milyen rendes emberek lettünk. 

Tüntetés - kislapáttal a homokozóban

Nekem nagyon reménytelennek tűnik

Eddig csak kívülről, híreket olvasva tudtam a budapesti tüntetésekről. Mindig elolvastam a beszédeket, megnéztem az összefoglalókat, képeket. Most, hogy karácsonyra hazajöttem, szinte kötelességemnek éreztem elmenni. Azt hittem, hogy most, miután az országgyűlés (talán már nem is ez a megfelelő kifejezést, hiszen ez régóta csak egy legitimációs maszlag) megszavazta a mindenki életére sokkolóan ható, a szegényeket pedig egyenesen mély nyomorba döntő törvényeket, azt hittem, sokkal többen leszünk. Azt hittem, a beszédek gyújtó hatásúak lesznek, és végre tényleg elindul valami. Hát nem. Az ország folyamatosan romló, egyre reménytelenebb helyzetéhez képest borzasztóan kevesen voltunk, pedig sok ismerősöm, aki eddig nem járt tüntetésre, most végre eljött. A beszédek zavarosak, álmosítóan és idegesítően gyengék voltak, " most már aztán tényleg nem fogjuk tovább hagyni és majd jövőre már biztosan csinálunk valamit" típusúak. Sokkal inkább egy kerekasztal vita bevezetőjére mint egy elégedetlen ország üzenetére hajaztak. Mindig abban reménykedem, hogy tényleg történik valami és egyszer még az életben hazajöhetek egy olyan országba, amely tiszteli az európai értékeket, minden erejével demokráciát épít, ahol a fiatalok jövőt tervezhetnek, a szegények pedig segítségre számíthatnak. De a megvadult, szabadon rabló, világmárkákba burkolózó kormánytagok és az őket minden erejükkel kisebb-nagyobb koncért kiszolgáló rétegek még mindig sokkal jobban csinálják, mint a politikai ellenzék, és mint a civilek. Sajnos a tüntetést szervezők sem értik és ismerik az országot. Nem igazán mérgesek, ezért nem hitelesek. Szereztek egy kislapátot a homokozóban, de avval nem fognak várat építeni a nagyfiúk mellett, akiknek munkagépeik vannak. Akik pedig otthon ülnek és csak  várják, hogy mások kiharcolják nekik is a jussot, ne reménykedjenek. Nem fogják. A legjobb szándék ellenére, így nem. A kokik és sallerek miniszterelnöke csak ez erőből ért. Majd ha kétszázezer ember üvölt az utcákon minden hétfőn, talán akkor elgondolkodik. Ha egymillió, akkor világgá szalad. És csak remélhetjük, hogy a haverjai is vele mennek.
Azoknak pedig, akik otthon ülnek, mert úgy érzik, őket nem érintik ezek az intézkedések, azt üzenem, amit a kemény mag skandált a rendőrsorfallal szembenézve: "holnap veletek basznak ki".
(MTI fotó: Szigetváry Zsolt)