 |
Jönnek a világ minden tájáról - persze leginkább Európából
|
Két új, tizenöt éves lánnyal bővült az osztály. Egyikük Koszovóból jött, másikuk Bulgáriából. Gyakorlatilag egy szót sem tudnak németül. Szegények csak ültek és néztek, hogy mi van. Egyikük tud egy kicsit angolul, a másiknak pedig a többi bolgár gyerek fordít, mert tényleg nem ért semmit. Nem irigylem őket ezekért a napokért, hetekért. Igyekeztem minél többet mosolyogni rájuk, hogy érezzék: semmi baj, minden kezdet nehéz. Anton közben féltékenyen méregetett: mi az hogy, most nem mellette ülök és nem neki segítek. Közben Valéria, a romániai roma lány az utóbbi időben többször is hiányzott. Már kétszer voltam náluk, és világosan elmagyaráztam a szülőknek, hogy a lányuknak muszáj minden nap az iskolába jönnie. Olyan indokokkal tartják otthon, hogy el kell kísérnie valahová az anyját, aki nem tud németül vagy a nyelvet szintén nem beszélő nővére helyett kell valamit elintéznie. Pedig szegény nagyon szeretne januárba átkerülni egy másik iskolába, szakmát akar tanulni és mielőbb munkába állni. A családban pillanatnyilag csak a nővére barátja keres pénzt, ami ugye öt főre nem igazán tűnik elegendő jövedelemnek. Elmagyaráztam Valériának, hogy meg kell tanulnia nemet mondani. Az szülei felnőttek, nem veheti át a szerepüket gyerekként. Neki a saját életével, jövőjével, boldogulásával kell törődnie. Ha legközelebb megint hiányzik, újra elmegyek hozzájuk. Addig megyek, amíg meg nem értik, hogy Valériának a tanulás az első.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése