Élettörténeti módszer

Az arcára van írva...

A résztvevő megfigyelés mellett az élettörténeti módszer is bevethető a migráció kutatásában.
 
„Napjaink élettörténetei mitikus elemekkel átszőtt posztmodern termékek, amelyek ellenállnak a  modernitást szimbolizáló racionális technikáknak. Nehezen rendszerezhetők, immunisak a lényegkereső szintetizáló tudományos racionalitás próbálkozásaival szemben:” (Becskeházi, 1991)

 

Mint cseppben a tenger: az egyén életében úgy sejlik föl a múlt, a történelem, a társadalom szövete és a kultúra. Olyan egymásra hatásról van szó, amelynek folyamatában teljesen összemosódnak a határok. Nem tudni pontosan, mit „vesz” ki az egyén a társadalom tudásbázisából, milyen kulturális hatások milyen változásokat okoznak életében, mint ahogy azt sem lehet igazán tetten érni, hogy az egyén mikor és mit tesz hozzá saját létével, tetteivel az egészhez.

 Igaz, a történelem sosem egyének életének és sorsának összessége, mégis, az egyéni sorsok, életutak megismerése nem csupán az adott személyhez vihetnek közelebb, hanem az általa megélt kort is jobban átláthatjuk. Sőt, nem csupán az általa, hanem elődei által képviselt évtizedek is – megőrzött és továbbvitt családi legendáriumok, elbeszélések, adomák megismerésével – életszerűbben térképezhetőek föl, mintha csak történelemkönyvek és hivatalos dokumentumok lapjaiból szereznénk ismereteinket.

Pataki Ferenc Ericsonra utalva mondja, hogy szoros a kapcsolat az egyéni élettörténet és a történelem, illetve a személyes múlt, jelen és jövő közt. (Pataki, 2001., 228. o.) Hiszen a megélt történelem ad keretet az egyén életútjának, az idő pedig megjelenik egy-egy eseménybe sűrítve, melynek köszönhetően újra és újra átélhető akár egy történeten keresztül egy egész évszázad is.

Az egyik számomra nagyon kedves könyv – Ajtmatov, Az évszázadnál hosszabb ez a nap – főszereplője játszik így az idővel. Gyakorlatilag egyetlen elmesélt napja alatt egy egész nép múltját, mítoszait, legendáriumát, fontos történéseit ismerhetjük meg. S bár ez irodalom, de az élettörténet elmesélése, hasonlíthat az irodalmi kategóriákra.  Hiszen, mint Pataki is írja, az élettörténet elmesélése lehet krónikaszerű, epizodikus, amikor olyan, mintha egy novellafüzér volna, illetve élettörténeti, önéletrajzi esszé, amikor az eseménymesélés egyes kulcsélmények köré szerveződik. (Pataki, 2001. 336. o.)

Az élettörténetek feljegyzésekből, dokumentumokból, szociális hivatalok esettanulmányaiból, levelekből, önéletrajzokból, leírt és szóban készített interjúkból, személyes naplókból ismerhetők meg.  (Róbert Péter)

Az etnológia mellett a nyolcvanas évektől a szociálpszichológia is él az élettörténeti módszerrel, melynek előfutárát a pszichológia többek között Meadben, s a szimbolikus interakcionizmus hagyományaiban, Ericson biográfiai elemzéseiben lelte meg. (Pataki, 2001, 310)

Az élettörténet különböző formákban elmondott és lejegyzett történet. (Tengelyi, 1998. 15. o) Az elbeszélő saját életfolyamatát egységes egészként, folyamatként érzékeli, bár annak elmesélésében egyáltalán nem biztos, hogy az időbeliség a legfontosabb szerkesztőelv. Többek között azért is, mert az élete során feltehetően több olyan hangsúlyos esemény, őt érzelmileg is erőteljesen befolyásoló fordulat, történés zajlott, amelyek megbolygatják az eredeti időrendet.

Martin Kohli szerint az egyén számára a saját időben bontakozik ki a társadalmi struktúra feltételrendszere és struktúrája.

A társadalmi idő három nagy szakaszra osztott: gyermek/ifjúkorra, amely egy előkészületi fázis, „aktív” felnőttkorra, amikor kereső tevékenység zajlik, illetve időskorra, azaz a nyugalmi fázisra. A társadalom szempontjából az egyéni idő a ranglétra és a karrier kérdésköre által strukturált. (Kohli, 1990. 176. o.)

Míg a premodern társadalmi életformában az élet egy helyen, egységes szempontok szerint és kislétszámú együttlakó szeme láttára zajlott (Kohli, 1990. 186. o.), egyfajta állandóság, illetve a helyi világhoz tartozással, addig a modern életmódban a társadalmi hovatartozás statikus folyamatának helyébe az élethosszig tartó folyamatok dinamikája kerül. Az egyén a releváns társadalmi egység. Az életút az egyéni cselekvés rendszerének lényeges intézményévé vált, a kenyérkereső munka rendszere köré szerveződik. (Kohli, 1990, 212. o.)

Az elmesélt élettörténet maga az ember. Az értelmező és folyton újraértelmező elme úgy rendezi át az eseményeket, ahogy az éppen aktuális helyzete megkívánja. Ez lehet tudatos változtatás (például egy munka elnyerése érdekében átírt önéletrajz, igaz, Pataki szerint a CV nem élettörténet, hanem az élet emlékezete (Pataki, 2001. 320. o.)), de lehet emocionális hatások által átszervezett (például politikai rendszerváltozás, melyre Kelet-Közép-Európában igen sok példát láthattunk a közelmúltban, de akár napjainkban is.)

Az egyéni élettörténetet éles történések szabdalják, újraértelmez, új jelentéshangsúlyok jelennek meg, újra rekonstruálja, új viszonyokhoz alkalmazza a mesélő korábbi életútját. (Pataki, 2001. 227. o.)

Az elbeszélő történetek sorát meséli, melyek közül aktuálisan rangsorol, hozzátesz, elhagy, tehát dinamizálja és folyamatosan újraértékeli azokat.

Becskeházi Attila szerint az autobiográfia egy retrospektív elrendezés, mely egymásba fordítja az időt és a teret. (Így jelenhet meg egyetlen „cseppben a tenger”.) A megismételhetetlen múlt az emlékezet és a nyelv segítségével az „élettörténet mese” során újraélhető. (Becskeházi, 1991) Újraélhető és többszörösen újra át is élt. Mindig egy kicsit másként, mindig éppen mást a középpontba állítva. Egyes mozzanatokat mellőzve, esetleg el is felejtve, a korábbi fontos képeket nagyobbak helyettesítik és homályosítják el. Mert az ember nem szavakból, hanem képekből, szimbólumokból sző mesét. Ezek jelentéstartalma is változik, alakul.

Az emlékezet nem passzív lenyomatokat őriz, hanem értelmez, szerkeszt, újraír. A kiemelt fontosságú események tagolják, éppen azért, hogy az aktuális én-képpel és az önértékeléssel összhangban legyen az élettörténet. (Pataki, 2001. 232. o.)

Nagyon fontos kérdés az élettörténet és az identitás összefüggése.

A narratív identitás elméletének két fő állítása szerint

1. „személyes azonosságunk – helyesebben önazonosságunk és élettörténetünk egységben áll,

2 élettörténetünk egysége ugyanolyan jellegű, mint az elbeszélt történetek egysége.” (Tengelyi, 1998. 16.o.)

A pszichoszociális identitás az egyén személyes koherenciájától, a csoportjába való szerepintegrációjától, illetve az élettörténetétől és a „történelmi pillanattól” függ. (Pataki, 2001. 227. o.) Mivel az élettörténet maga az ember, ezért nagyon fontos, hogy az adott pillanatban önmagáról látott/hitt képnek megfeleljen. Ezért is alakul át, ezért nem lehet sosem befejezett, lezárt. Ráadásul nem csupán az egyénnek, hanem a különböző csoportoknak is lehet saját élettörténete. Amelynek szintén meg kell felelnie a kor „kihívásainak”. Így tehát egy olyan dinamikusan szerveződő élettörténet-összehangolásnak is tanúi lehetünk, amelynek során az egyén, több csoport tagjaként alkalmazkodik a csoport történetéhez is.

Róbert Péter szerint az élettörténet többféle válfaját ismerhetjük:

A komplett élettörténet a személy teljes életét felöleli. A tematikus változat általában egy szűkebb, konkrétabb területre, életszakaszra irányul. A szerkesztett élettörténet alapját pedig akár az előző kettő valamelyike adhatja, de ebben az esetben a kutatói kommentálás és interpretálás a végső műben nagyobb szerephez jut.

Ha a személy saját interpretációjaként jelennek meg az események életének tapasztalatairól, akkor beszélünk önéletrajzról, a személy azonnali feljegyzései naplóként maradnak az utókorra. Szintén fontos dokumentum a többségében személyes jellegű, a szerző és címzett viszonyának ismeretét sem mellőzhető levél. (Róbert, 239. o)

Róbert Péter szerint az élettörténet elemzése többféle módon valósulhat meg.

A konstruktív módszer lényege, hogy áttanulmányozza a személyes dokumentumokat, és valamilyen általános szociológiai elmélet segítségével azoknak bizonyos interpretációit adja.

Az exemplifikáció módszer az előző egy válfaja, amikor a személyes dokumentumokkal bizonyos, nem kritikailag kipróbált téziseket illusztrálunk.

A tartalomelemzés során akár a személyes dokumentumok, akár tömegkommunikációs tartalmak elemzésre kerülhetnek.

Statisztikai feldolgozásról beszélünk, amikor összefüggéseket mérünk nagy számban.

A tipológiai elemzés lényege pedig a kategorizálás, osztályozás. (Róbert, 1982. 243. o.)

Felhasznált irodalom:

 

Becskeházi Attila

1991    Valóságelépítés az élettörténetekben. Valóság (7) 65-73. o.

Erikson, H. Erik

1991     Identitásválság önéletrajzi vetületben. In: A fiatal Luther és más írások. Gondolat Kiadó. Budapest

Kohli, Martin

1990    Társadalmi idő és egyéni idő. Az életút a modern társadalom szerkezetváltozásában. In: Időben élni. Válogatta Gellériné Lázár Mária. Akadémia Kiadó. Budapest. 225-309. o.

Pataki Ferenc

2001    Élettörténet és identitás. Új törekvések az én-pszichológiában. In: Pataki Élettörténet és identitás. Osiris Kiadó. Budapest

2001    Az önéletírás „dramaturgiája”: az élettörténeti forgatókönyvek. In: Pataki Élettörténet és identitás. Osiris Kiadó. Budapest. 309-360. o.

Róbert Péter

1982    Az élettörténeti módszer – szakirodalmi áttekintés, alkalmazási lehetőségek. Szociológia (2). 233-247

Tengelyi László

1998    Élettörténet és sorsesemény. Atlantisz Kiadó. Budapest