Problémahegyek

Mindegyikük életében van egy rettegett alak

Egy gyermekvédelmi szakember, az iskolai pszichológus, a tanárnő, Jaszif anyukája és én összeültünk, hogy valamilyen megoldást találjunk a tarthatatlanná vált helyzetre. Jaszif továbbra sem hajlandó megbékélni a helyzetével, egyfolytában csak azt hajtogatja, hogy haza akar menni, nem akar az anyjával maradni. Szegény asszony csak sír, már mindent megpróbált, mégsem tud szót érteni a fiával. Miután kiderült, hogy a hazautazás nem opció, a borzasztóan kicsi lakásban pedig valóban képtelenség együtt élnie anyának és fiának, fölmerült a lehetőség, hogy lakóotthonba menjen Jaszif, ahonnan hétvégente hazamehet, de ahol viszonylag szoros felügyelet alatt tartható. A megbeszélést továbbiak követik majd, jövő pénteken egy másik gyermekvédelmi szakember jön el az iskolába, hogy összedugjuk a fejünket. Az össznépi tanácskozás után - a most már minden reggel rendszeressé váló beszélgetőkörben - Jaszif megkérdezte, hogy miről volt szó a "konferencián". A tanárnő néhány szóban vázolta a helyzetet, aztán Jaszif kiengedte a csapot. Fél órán keresztül folyt belőle a szó. Elmondta, hogy az apja halálos ágyánál, amikor ott állt szeretett édesapja mellett és látta, ahogy eltávozik belőle az élet, megtagadta az anyját. Akkor neki az anyja is meghalt. És továbbra is kitart amellett, hogy sohasem akart Berlinbe jönni, a családja szinte kényszerítette, hogy az anyjához költözzön. Ahhoz az asszonyhoz, aki halott volt számára több éven keresztül, mert a gyerek csak annyit fogott föl a nő meneküléséből, hogy cserben hagyta őt. Pedig szegény asszony rettegett a férjétől, és előle futott egészen Berlinig. Innen több mint egy éven keresztül nem mert életjelet adni, valóban nem is beszélt a gyerekeivel sem, mert végig attól félt, hogy ha megtalálja a férje, akkor utána jön. Míg Jaszif csak mondta, mondta, miért haragszik az anyjára, én a többieket figyeltem. Rezzenéstelenül, egy pissz nélkül figyelték a fiút. Szinte rátapadtak a történetére. Még Kledi is előrehajolva, teljes odaadással Jaszif életének szentelte magát. Pedig ő aztán nem szokott csöndben és nyugodtan maradni. Jó lett volna tudni, hogy mi járt a fejében, mert a megtagadott anya története valami olyat hívott elő belőle, amit eddig még senkivel sem mert, tudott, akart megosztani. Úgy volt, hogy az iskolakezdésre az anyukájával együtt jönnek vissza Tiranából, ám nem hogy az anya nem jött, ők se mentek haza a nyáron. Ha mesél, az apjáról, esetleg a bátyjáról és a nagybátyjáról van szó, az anya soha nem szerepel a történetekben. Szóval sűrű volt a csönd, szinte érezni lehetett a köztönk lebegő problématömeget. Amint Jaszif abbahagyta, Olga, az egyik lengyel lány vette át a szót. Olga szinte soha nem beszél, ha kérdezik is, nagyon csöndben, nagyon visszafogottan válaszol. Amolyan "bocsánat, hogy élek" típus. Most azonban valami elmosta a lelkében eddig ott tornyosuló gátat és mesélni kezdett ő is: életében egy mostohaapa a nagy probléma, aki miatt az anyja soha nem szentel rá időt. Pedig neki szüksége volna az anyjára, de az inkább az új emberrel szeret enyelegni. Az apa, az igazi, Svájcban él, alkoholista volt, már kilépett az életükből. Ő és kishúga a németül nem beszélő anyával egyetemben a jelenlegi férfipartner jövedelméből él. Talán ez az a kötöttség, ami miatt az anya teljesen háttérbe szorítja a két lányt, és az új férfipartnert helyezi az első helyre. Olga ezt nehezen éli meg. Annyira nehezen, hogy egy időben vagdosta is magát, csakhogy fölhívja problémáira anyja figyelmét. Olga nem szereti a mostohaapját, fél is egy kicsit tőle. Állítólag a húgával éjszaka még vécére sem mernek kimenni, nehogy az ember fölébredjen. Csak remélni merem, hogy nincs az eset mögött elhallgatott molesztálás.
Szóval ott ültünk körben, Jaszif után Olga mesélt és a többiek továbbra is döbbenten hallgattak. Aztán szinte mindenki hozzászólt: ha egy anya új partnert talál magának, akkor a gyerekeknek annyi. Jaszif még azt is hozzátette, hogy náluk, Azerbajdzsánban akkora szégyen lenne számára, ha apja halála után anyja újra férjhez menne, hogy öngyilkosságot kellene elkövetnie. De itt, Berlinben már eljutott odáig, hogy azt mondta anyjának, találjon magának valakit, akivel boldog lehet. Szegény fiú, talán ettől is azt reméli, hogy ha az anyja nem lenne egyedül, akkor nem ragaszkodna hozzá és végre hazautazhatna. Borzasztó volt hallgatni ezeket a gyerektörténeteket. Mennyi keserűség, mellőzöttség, megalázottság, tragédia. És hozzá még új ország, új nyelv, új környezet. Ennyi mindent nem lehet maradandó sérülések nélkül túlélni. És látszik is gyerekeinken, hogy bizony egytől-egyig sérültek.