Cipőfűző

...és élni akar

Nagyot roppant a térde, amikor sietősen leereszkedett, hogy bekösse a gyerek cipőjét és elindulhassanak végre. Késésben voltak. Ahogy idegesen rántott egyet a fűzőn, az elszakadt. Napok óta látta, hogy cérnaszálnyira kopott a közepe, de elfelejtett újat venni. Most fűzhette ki, és ügyeskedhetett újra a szinte felére rövidült darabbal. Persze, hogy csomóvá ugrott össze a masni. Laza kis csomó volt, remélte, hogy simán kibogozza majd, amikor megérkeznek. Az órájára nézett. Háromnegyed nyolc. Nem, ma inkább Éva nénire bízza a reggeli vetkőztetést, kínlódjon ő a cipővel. Neki belefér a munkaidejébe. Ha nem ér be fél kilencre, lesz nemulass. Ma jelenti be a főnök a takarékossági intézkedéseket. Nem kellene pont ma fölhívni magára a figyelmet. Jobb, ha láthatatlan marad. Ha létszámleépítés lesz, a szociális helyzetére hivatkozik, ezt már régen elhatározta. Három éve neveli egyedül Józsikát, ez csak elég indok. Erről eszébe jutott, hogyan találta meg a férjét a kisszoba padlóján fekve, kicsavarodott karokkal, hidegen, mozdulatlanul. Talán szellőztetni akart, félig nyitva volt az ablak. Támaszt kereshetett, mert tett még egy lépést hátrafelé, éppen az ágyra rogyott volna, ha engedi az ideje. De az túl hamar lejárt. Hirtelen szívhalál, ezt mondta az orvos és hozzátette, ha otthon van, sem tudott volna segíteni rajta.

- Ec, pec, kimehetsz, holnapután bejöhetsz… skandálta Józsika és ettől földerült. Hiszen nem maradt egyedül, itt van neki a fia, akit mindenkinél jobban szeret. - Jól van szívem -, simogatta meg az arcát, miközben nyögve fölállt. Irgalmatlanul fájtak az ízületei. A kezelés sem segített, pedig járt fizikoterápiára és masszíroztatott is egy ideig. Azt mondták, hogy az úszás jót tenne, vágyott is a Lukácsba, de Józsikát nem engedhette be egyedül a férfiöltözőbe, a nőibe meg mégse vihette magával. - Tűrni kell - húzta ki magát -, nem vehetik észre, hogy baja van. Mi lenne velük, ha az utcára kerülne?

- Ez az Éva néni is – csapongtak megint másfelé a gondolatai – jó kis firma. Százszor megmondta neki, hogy Józsika utálja a tökfőzeléket. Már a kapor szagától is rosszul van. Mégis bele akarta tukmálni tegnap, aztán még neki állt följebb, hogy a gyerek már megint hányt. Még szép, ha egyszer utálja. Mit lehet csinálni? Nem egy fiús étel, az már igaz. Apa se ette. Hát, most csupa jókat eszik a mennyországban, mert biztosan odakerült. Mi is az az angyalos étel? Az, ami olyan, mint a vattacukor: nagy, puha, fehér felhő? Manna, ez az. Mannát eszik, mert jó ember volt. A gyerekért egyenesen rajongott. Milyen boldog volt, amikor megtudta, hogy annyi év után mégis sikerült. És orchideát hozott a kórházba, lila orchideát, dobozban. Sose kapott tőle azelőtt ilyen drága virágot, mindig csak szegfűt. Három szál fehéret névnapra, születésnapra, meg nőnapra. Később aztán anyák napjára is.

Kétszer ráfordította a kulcsot a középső zárban, kétszer az alsóban, egyszer a fölsőben. Ahogy elindultak lefelé a lépcsőn, Józsika, mint mindig, hangosan számolta a lépéseket: egy, kettő, három, négy, öt, hat, nyolc… - Hét, igazította ki rutinosan, a hét megint kimaradt.  Kézen fogva mentek.  A sarki cukrászdánál hasított belé a felismerés: a jövő héten lesz Józsika születésnapja. A harmincegyedik. Csokitortát süt neki, az a kedvence. Hogy fog örülni a gyertyáknak. Ahogy fia mongolosan vágott szemeire, kerek arcára, tömpe ujjaira nézett, úgy érezte, mintha tegnap született volna. Átsuhant az agyán, hogy ha az a plusz gén nem csúszik be, akkor talán ma már az unokáját tologatná itt babakocsiban. Aztán meglátta, hogy kioldódott az egyik cipőfűző. A hosszabbik. Sóhajtva guggolt le, hogy megkösse újra.